2011. május 18., szerda

Deja vu

Nem kell sokat magyarázni az emberek többsége már átélt ilyen pillanatokat: úgy érezte, hogy, ami történik vele, az már egyszer megtörtént. A szó a francia nyelvből ered és azt jelenti "láttam már".


Ezoterikusak szerint addig kell egy életet újra és újra átélnünk, amíg le nem vonjuk a tanulságot belőle. Talán nem sikerült életeket jelöl? A deja vu pillanatok olyan felkiáltó jelek, amelyek jelzik, hogy „most nagyon kell figyelned”, mert kritikus ponthoz érkeztél, könnyen elronthatod.

Van, amikor évekig nem tapasztalok deja vu-t. De amikor úgy érzem, tudom mi fog történni, mert egyszer már átéltem, tudom jó úton haladok.

Az élet olyan, mint egy hosszú elágazó út. Sajnos nem egyenes, és nem is mindig könnyű. Van, amikor sötét erdőben járunk, azt sem tudjuk hová megyünk, mit találunk az erdő túlsó oldalán, csak azt tudjuk nem szabad feladni, tovább kell menni, remélve előbb utóbb ki kerülünk onnan.

Időnként elágazik ez az út, választanunk kell melyik úton haladunk tovább. De sajnos nem mindig döntünk helyesen, ilyenkor egy rossz időszakot átélve vissza-visszatérünk ugyanahhoz, az elágazáshoz. Amikor jól döntünk, az ilyen „láttam már” pillanatok megerősítik bennünk, hogy a jó utat választottuk.

Az a fontos, hogy ne engedjük el magunkat, mindig harcoljunk. Közben erőt adnak a megerősítő deja vu pillanatok.

Miért van az...?

Néha van olyan időszak, amikor a felgyűlt kérdéseink felszínre fakadnak. Amikor nem értjük az életünket. Ilyen időszak kérdéseit szegezem rád:

Miért van az, hogyha az életünk egyik területe kiemelkedően javul, párhuzamosan egy másik rohamosan romlani kezd? Mintha egy szigorú gépezett irányítana mindent, ami mindig figyel arra, hogy a jó és a rossz összhangba legyen. Ha talán egy pillanatra elromlana ez a masina, talán boldogok lehetnénk?


Miért van az, hogy az emberek mindig többet akarnak? Mikor elérték a célt, akkor is fennebb szeretnének jutni. Pedig, ha tudnák, milyen kevéssel is be lehetne érni. Ahogy Wass Albert is leírja regényeiben, milyen szépséges egyszerűségben él az ember a hegyek között. Boldogsága a tavaszi virágba borult mező, bánata a korán érkezett fagy. Én sokszor elképzeltem, hogy egy hétre elköltözök egy erdei házikóba. Távol az ideges emberektől, a gépek zúgásától, és a kényelemtől. Csak én. Csak egy fűzetett vinnék magammal, amibe írnék, írnék és csak írnék. Felfedezném a bennem rejlő ősi történeteket, amelyek egy olyan világból származnak, amit talán meg sem éltem. Mert tudom, valahol mélyen olyan világ rejtőzik bennünk, ami csak szerencsés pillanatokban nyilatkozik meg. Előző életekről, vagy csak a lélek rejtelmeiről tanúskodik?

Miért van az, hogy még saját magunkat sem tudjuk boldoggá tenni? Pedig egész életünkben ezen fáradozunk. Megteszünk mindent, hogy megkapjuk, amit akartunk. De vajon tudjuk, milyen következményekkel jár az, amit akarunk?

Miért van az?