We did it!– Köllő Miklós Általános Iskola

Az országos Let’s do it Romania szemétszedési projekt idei fordulójához csatlakozott a Köllő Miklós Általános iskola 134 diákja és 15 tanárja is, akik szombat reggel zöld kesztyűvel és zsákkal a kezükben elindultak, hogy megtakarítsák, szebbé varázsolják a falun kívüli területeket.

Az V-VIII osztályos diákok népes, jó kedvű serege, osztályfőnökeik vezetésével szemétszedésre indultak szombat reggel. Kettesével gyűjtötték az út szélén hagyott hulladékokat, vezetőik tanácsára („ne menjetek be a veszélyes helyekre”) hallgatva, nem esett senkinek bántódása. A kis szemétgyűjtögetők jókedvűen kiáltottak fel egy–egy érdekes hulladék fellelésekor. Gyorsan, versenyezve töltötték tele zsákjaikat a szétszórt szeméttel. A cipők, csontok, karácsonyfák mellett egy régi magyar füzetre is rábukkantak, ami biztos hiányzott valamikor idős gazdájának. A szemétszedés nem telt unalmasan, a lelkes versenyzés mellett egy–egy népdal is felcsendült, hogy vidámabban menjen a munka.

A víztárolónál végre megpihenhetett a virgonc gyermeksereg és tanáraik is. Csoportonként letelepedve mindenkinek jól esett a munka után, a jól megérdemelt útravaló elemózsia. Evés után, már észrevehetőek voltak a pihentség jelei, a zöld szemétszedő kesztyűk felfújva, lufiként szálltak a magasba a gyerekek nem kis szórakozására. Egy a szemetet szedő traktor előtti csoportkép után, egy másik úton indultak vissza fele a dákok, hogy azt is megtakarítsák.

Felnőtteket megszégyenítő távot tettek meg a zöldkesztyűs gyerekek, akiket nem tántorított vissza se szemét, se tehéncsorda se pásztorkutya. Egy nap alatt, felnőttek nélkül (kivétel tanáraik) megtették azt, amit országszerte a felelősségteljes emberek tettek: összegyűjtötték a szemetet. Munkájuk eredménye 200 zsák szemét lett. 

Fiatalság bolondság

Gyakran mondják az idősebbek, ha az utcán vihorászó tinédzser bandával, vagy csókolózó fiatal párral találkoznak össze. Általában a vidámság, bolondság mellékneveket asszociáljuk a fiatalság fogalmához. Mindenki volt egyszer fiatal, kár, hogy gyakran elfelejti. Elfelejti, milyen volt belekóstolni az életbe majd nagy kanállal habzsolni azt. Amikor a főszerepet a barátok, a szerelem és a buli kapta. Talán ebben az időszakban van a legnagyobb ereje a barátságnak, ekkor értékeljük a legjobban, ekkor van rá a legnagyobb szükségünk. Fiatal korban már feltűnnek a körülöttünk levő világ szépséghibái, amit meg szeretnénk változtatni, és amihez elég erősnek érezzük magunkat. Lenézzük az idősebbek szürke csüggedtségét, akik már feladtak tenni bármit is a szemet szúró igazságtalanságok ellen. Fiatalon, bizakodva nem látjuk a tükörben, az arcunkon rejtőző ráncokat, a megállni nem akaró időt. Nem gondoljuk, hogy halandóak vagyunk, azt hisszük mindig fog ordítani a zene, és a barátaink támaszként mindig mögöttünk fognak állni, ha elszédülnénk a nagy élni akarásban. Azt hisszük - habár nem vagyunk tökéletesek - mindig tetszeni fog az, amit a tükörben látunk. Aztán hirtelen felgyúlnak a villanyok, elhallgat a zene, a barátok sincsenek már sehol. Úgy érezzük magunkat, mint egy jó buli után: kicsit elfáradtunk, kicsit másnaposak, kiábrándultak vagyunk, de azért a jó emlékek megmaradtak. A világ még mindig olyan tökéletlennek tűnik, de már nem érezzük magunkat elég erősnek, ahhoz hogy megváltoztassuk. Aztán észrevétlenül beállunk a felnőttek monotonul haladó, szürke sorába.

Mindenki élete legszebb időszakának tartja a fiatal korát, amikor életerejének, szépségének, munkabíró képességének teljében, úgy érzi, nem létezik számára lehetetlen. Mint mindig, akkor is voltak problémák, de a memória, mint vigyázó tűzfal kiszűri ezeket, így a szép emlékek bomlatlan formájukban pompázhatnak bennünk. Azokban az években, gyakran követtünk el bolondságokat, amin hetekig mulattunk. Felnőttként elítéljük ezeket.

A mesékben, legendákban hősök és bibircsókos orrú vén boszorkányok próbálták felkutatni és megszerezni a fiatalság forrását. Ez az őskori vágyunk a mai napig nem szűnt meg létezni, manapság a modern kor előrehaladott tudománya segítségével szeretnénk megtalálni azt a szert, amitől ismét fiatalok lehetnénk. Milyen jó is lenne egy korty a varázsitalból és nincs több ránc, nincs több fájdalom, nincs több félelem. De van! Bármilyen előrehaladott is a tudomány, az idő ellen még nem tudunk tenni. Csak tűrjük, csendben még arcunkat a ráncok ellepik, s maradunk az emlékek megnyugtató szigetén.

És mi van azokkal, akik ma varázsital nélkül is fiatalok? Vajon ők értékelik, ünneplik fiatalságukat? Vajon gondolnak arra a felnőttre, aki majd vágyódva fog visszatekinteni rájuk? Nem, csak természetesnek veszik, hogy ők fiatalok, jobban bírják a gyaloglást és gyakrabban mozdul a szájuk mosolyra. Nincs idejük ilyesmin gondolkodni, hisz fiatalok. Léhán gondolnak a jövőre. Nem lenne jobb, ha úgy tudnák értékelni a fiatalságot, úgy tudnának élni, mint egy nyolcvanéves a bűvös varázskorty után? Talán megfontoltabban élnének, kevesebb hibával a hátuk mögött, de ugyanolyan bolondul. Ahogy Fehér Klára írónő mondta, „nem volna semmi baj, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy ők is meg fognak öregedni”.

Mesebeli történet

Szombat esténként sokan követik az éppen aktuális tehetségkutató műsort, amelyek igen kedveltek határon innen és túl. A színpadon egymást váltva tűnnek fel átlagember képében, hol az eddig még nem látott, Isten adta tehetségek, hol pedig az önkritikát nem ismerő álénekesek. A szórakoztató pillanatokat megható, különleges percek követik, amikor a nézők tanúi lehetnek egy átlagember felemelkedésének.

Szeretik nézni az emberek ezeket a műsorokat, mert olyan, mintha egy mesebeli történet elevenedne meg a szemük előtt a színpadon: egy álmokkal teli, egészen hétköznapi ember megmutatja addig titokban őrzött tehetségét. A tehetséget, ami a zene szeretetéből és Isten adta képességekből áll. A képesség nemcsak az éneklésre való hajlamot, hanem egy érzésnek, egy történetnek a zene közvetítésével való átadását jelenti. A fürdőszobákban, nappalikban, irodákban addig magányosan felcsendülő dallamok több ezer ember előtt kelnek életre. Az őrjöngő közönség nem csak az elismerést jelenti, de a célt is. A zenével mi más lehetne a cél, mint hogy szórakoztasson, boldoggá tegyen másokat? A zene nyújtotta élményhez nem csak jó hang, muzikalitás szükséges, de jó fül és szív is, ami befogadja. A legtöbben azért jelentkeznek a műsorba, hogy elismerjék, de csak a legjobbak juthatnak tovább, akik nem csak jól énekelnek, de megvan bennük az a bizonyos X-Faktor, az a plusz, amivel sikeresek lehetnek. 

 A jelentkező énekesek, mint egy rózsa, úgy nyílnak ki előttünk, nem csak énektudásuk, de szívük legjavát is felajánlva a közönségnek. A szépet, a tehetséget emberi ösztönünk felismerni, ezért hamar megtaláljuk a kedvencünket. Meglehet, nem ő lesz a legtehetségesebb szereplője a műsornak, de az biztos, hogy megérintett valamivel. Talán megzenésített, életből fakadó sorai nálunk hazataláltak. Észrevétlenül mi is ott állunk kedvencünk mögött, támogatjuk, drukkolunk neki, hogy az álmai megvalósuljanak. A valóra vált álmok nekünk is reményt adnak, biztatást, hogy merjünk álmodni.

A műsor végére a mesebeli történet valóság lesz, egy hétköznapi, de tehetséges ember bejut a sztárok csodálatos világába. Egy sikertörténet, aminek hónapokon át szemtanúi lehetünk, bizonyítja, hogy nincs lehetetlen, csak nem szabad feladni.

Manapság, főleg felnőttkorba lépve, lassan megalkuszunk, lemondunk az álmokról, amelyek szépen elmaradnak, mint a megkopott játékok. Sőt ha egy lelkes fiatalt látunk, nagy reményekkel gúnyosan mosolygunk magunkban, „úgysem fog neki sikerülni” – gondoljuk. Pedig mindenkinek vannak titkos vágyai, ha bevallja, ha nem. Mindenki szeret álmodozni, „mi lenne ha…” kezdetű mondatokkal játszadozni. De van, akinél a csalódás akadályt gördít védekezésképpen az ilyen játékok elé. Ma már álmodni se merünk, mert néha annak is túl nagy ára van. 

A tehetségkutató műsorok legyenek példái annak, hogy az álmoknak még van helyük a mai világban. Ha már elfelejtettünk álmodozni, hívjuk vissza gyermek önmagunkat, aki talán jobban tudta, mit is szeretnénk elérni, aki talán segíthet új álmokat szőni. Mert mindenkiben megvan az X-Faktor, ha nem is az éneklés terén. Mindenki a neki ajándékozott talentumokkal érkezett a világra, amit életük során fedeznek fel, és hasznosítanak. De a tehetség megtalálásához erősnek kell lenni, kell merni csalódni és álmodni. Mindenki, miután rátalált saját talentumára, élete színpadán váltsa valóra saját mesebeli történetét! 

Hálózatban

Ma már szinte nincs olyan felnőtt – vagy akár gyerek –, akinek ne lenne egy vagy két mobiltelefonja. Ha busszal utazunk legalább fél órát, biztos, kerül valaki, akinek megszólal régi, polifonikus hangon vagy a legújabb slágert bömbölve kedvenc hordozható készüléke. Telefonálunk otthon, a munkahelyen, az utcán, sőt néha illetlenül a templomban, a tanár háta mögött vagy egy fontos beszélgetés kellős közepén. Hívnak és hívunk bármikor, bárhol, bárkit. Elérhetőek vagyunk a nap minden órájában, sőt még éjszaka is. Kutatások szerint az emberek többsége sosem hagyja otthon a telefonját, és éjszakára sem kapcsolja ki. A sok ingyen perces opciónak köszönhetően telefonon keresztül a barátnőnkkel fecseghetünk egy blúzról órákon át, ellenőrizhetjük gyerekünket, utasításokat adhatunk neki, de néha sorsdöntő beszélgetésekre is így kerül sor. 

Beépítettük a mindennapjainkba, jobb kezünkként segít informálni és információt szerezni. Olykor különleges esetekben életmentő szerepe is lehet, a bajban lehetőséget ad egy gyors vészhívásra. Vészhívunk, csevegünk, bejelentünk, veszekszünk, hazudunk. Mi mindent végig kell hallgatnia egy telefonnak? Vajon, ha megszólalhatna, mire intene? 

 

Van, amikor legszívesebben kihajítanánk az ablakon, mert szüntelenül, elhallgatni nem akarva szakít bele a csendbe kedvenc dallamunk. Valljuk be, néha stresszel. Nem is beszélve arról, ha valakit hívunk, és nem válaszol. „Nem válaszol, biztosan valami baj érte” – gondoljuk.

A mobiltelefont a modernkor Cupidójának is lehetne nevezni, ami fiatal szerelmesek kapcsolat előtti táncában segít. Egy csengetés, megannyi SMS, egy randevú. Nemcsak abban segít, hogy kimondják a kimondhatatlant, de a problémák kezelésében is hasznos. Behatolt a magánszféránkba, észrevétlenül megkedveltük, sőt függünk tőle. Kapcsolatok hálója alakult ki a telefon és internetes beszélgetések során. Új embereket ismerünk meg, és a régiekkel tartjuk a kapcsolatot, így nem merülnek feledésbe a barátságok.

Alapszükségletünkké vált, sőt hozzánk nőtt, nélküle elveszettnek érezzük magunkat. Ha elhagyjuk, vagy ha elromlik, úgy érezzük, lemaradunk valamiről: egy újabb pletykáról, egy baráti összejövetelről, egy randevúról. Úgy érezzük, ha mindig velünk van, elérhetőek vagyunk, hogy folyamatosan kaphatunk információkat, ezzel a biztonságérzetünk is nő.

Ki emlékszik még, milyen volt a mobiltelefon nélküli világ? Egyértelműen nehezebb, de nem volt nyugodtabb? Nem találkoztak többet az emberek? S ezek a találkozások nem voltak sokkal tartalmasabbak? Előtte nem lehetett mindent megbeszélni telefonon, így a találkozón mindenkinek sok volt a mondanivalója. Ha a következő találkozóról volt szó, jól meg kellett fontolni, mert nem lehetett százszor változtatni rajta – ahogy manapság tesszük utólag telefonon –, és késni se volt jó, mert nem lehetett szólni hamar, hogy „még 10 perc, s ott vagyok”. Kicsit magányosabbak voltunk telefon nélkül, kicsit több időnk maradt egyedül, s a különleges percekbe sem ordított bele a telefon csengőhangja. Nem tudtunk bárhol telefonálni, nem kaptunk azonnal információkat, és valószínű, többet is kellett utazzunk. Nehezebbek voltak a hétköznapok. Most, hogy zsebünkben a telefon, talán kényelmesebb. De azért ne felejtsük el a személyes találkozás varázsát, egy jó beszélgetés fölött a gőzölgő kávé illatát, vagy barátnőnk mélyen megértő tekintetét.