Éltető energia

A szeretet mozgatja a világot. Ezért van erőnk felkelni minden reggel, ezért viseljük el a hétköznapok egyhangúságát, és ha szükség van rá, ezért vagyunk képesek emberfeletti erőt produkálni. Emiatt válhatunk jobb emberré, és tehetünk másokat jobbá. Ebből alakítunk melegágyat, ahol egy gyerek tökéletesítheti magát. Ettől látunk szépnek valakit, és ettől szépülünk meg. 

 

Sebzett felnőttként bizalmatlanul viszonyulunk hozzá. Mielőtt átadjuk magunkat a szeretetnek, hajlamosak vagyunk felmérni a helyzetet, eltöprengünk a másik megérdemli-e. Már tudjuk, szeretni kockázatos dolog, mert ha nem szeretnek viszont, akkor a végén ismét egy megbőszült grizzly medve szorításába találjuk a szívünket. Ki akarna sebezhetővé válni?

Szeretni kockázatos dolog, és csak a bolondul bátrak kiváltsága. Akik tudják, nem másért szeretnek, hanem saját magukért. A szíve a bíró, ami eldönti kit érdemes. Nem kérdezősködik, mint egy műtét előtt álló páciens, nem érdekli, hogy megéri-e mindez neki, vagy, hogy mekkora a lehetősége annak, hogy majd fájdalmai lesznek. Csak követi a parancsot. Nem kérdez, hanem szeret és bizakodik. Ettől a másik megszépül, még önmagának is meglepetéseket okoz, megjavul, pedig maga se hitte volna, hogy ez lehetséges. Meggyógyul. Kivirágzik. Mert legbelül mindenki jó ember, annak születik, de valakire szüksége van, aki szeretettel lehámozza a önvédelmezésként felállított falakat.

Az anyai szeretetnél nincs erősebb. Ő sohase kételkedik abban, hogy a gyermeke megérdemli-e a sok fáradságot. Vakon megadja neki az esélyt, hogy tökéletes legyen, és az ő szemébe az is lesz.

A szeretet életet ad. Éltet. Táplál. Biztat. Megszépít. Megjavít. Értelmet és erőt ad. Kihozza belőlünk a legjobbat. A sok fájdalom (folyamatosan aggódunk, féltjük) ellenére is megéri. 

Életünk feladata szeretni. Rajtunk áll, hogy bátran elvállaljuk és teljesítjük a feladatot vagy a biztonságban maradunk, megkeseredetten. Ha bátrak vagyunk, teljes életet élhetünk, megtapasztalva az élet fényes és sötét oldalát is. Ha gyávaként mindig csak védelmezni akarjuk magunkat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy soha nem találjuk magunkat a sötétben, de abban is, hogy a fényben sem, a tűzvonalban maradunk, középen.

Néha meg kell járni a poklot, hogy a legszikrányibb jótól is a mennybe érezhessük magunkat.   

Szerepekbe veszve

„Sorsszerepeid változnak, de minden maszk mögött önmagad vagy. Hiába múlnak el évtizedek, az Én vagyok nézett a szemedből akkor is, amikor kisgyermekként bámultad magad, amikor esküvői fátyol alól néztél a kamerába, és akkor is, amikor öt lármás unokád közül kiléptél a fürdőszobába, hogy ráncos, vén szemed alatt megigazítsd az elkent festéket. Az Én vagyok áll minden szerep mögött. (...)

Kell, hogy ott legyen benne az önálló Nőnek a családtól, anyaságtól, hitvesi sorstól teljesen független magántörténete is. A férjétől, gyermekeitől, de még a szerelmétől is teljesen szabad Én vagyok élmény.

Egy nő, akinek nincs centruma, és nincs mindenkitől független énélménye, az nem lehet sem jó anya, sem jó feleség, mert dülöngél, kapaszkodik, és abban a tévhitben él, hogy másokban találja meg önmagát”.

Müller Péter

Színpad az élet. A színtér, a dekoráció folyamatosan változik, ahogy a jelmezek, a szerepeink is. Kezdetben ártatlan, játékos gyerekek vagyunk, majd dühös, tomboló tinédzserek, gondterhelt, elfoglalt felnőttek, szeretők, anyák, nagymamák, és végül mindentudó idősek. Elveszünk a szerepeinkben, túlságosan beleéljük magunkat, túlságosan jól akarunk teljesíteni. Főleg ha szerelemről vagy a gyermekünkről van szó. Amikor szerelmesek vagyunk, teljesen a másikba olvadunk, a női empátia révén érezzük a másik vágyait, fájdalmát, annyira ráhangolódunk, hogy néha elveszítjük azt, amit mi akarunk. Már nem foglalkoztatnak a régi hobbijaink, nem is emlékszünk az elképzeléseinkre. Amikor édesanyák leszünk, az életünk már nem a miénk, gyermekünknek ajándékozzuk. Ez természetes, csodaszép. Egészen addig, amíg a szerelem el nem párolog és a gyerekek ki nem repülnek a fészekből. Akkor ott állunk csupaszon, egyedül és nem is ismerünk rá arra az emberre, aki a tükörből visszabámul. 

Jobb, ha már a legelején megismerjük önmagunkat, és folyamatosan küzdünk, azért, hogy ez az ember (nem nő, szerető, anya, feleség hanem EMBER) életben maradjon, túlélje a szerepeket. Aki saját magával barátságban él, azzal jó együtt élni és jó az ő gyermekének lenni. Soha nem mástól, hanem saját magunktól várhatjuk el a boldogságot.

A ki rejtőzik bennünk kérdésre csak a csend adhat választ. Az egyedüllét. Amikor magányosak vagyunk, akkor tudjuk meg, mi rejtőzik bennünk. Sokkal több van mélyen elásva, mint azt gondolnánk. Ki tudja honnan, talán előző életekbe felgyűjtött tapasztalat, vagy isteni sugallat.

Ha önmagunkért is élünk, nemcsak másokért, akkor nem érezzük a késztetést, hogy szemrehányást tegyünk az elvesztegetett időért. A szerep megszűnésével nem tűnik majd úgy, hogy az életünket vették el, mindazt, amiért érdemes volt élni. 

Legyél saját magad legjobb barátja, hogy amikor minden kötél szakad, azt mondhasd: „ne aggódj, rám mindig számíthatsz”.