Tökéletes szülő nem létezik.
A nevelés folyamata során mindenki követ el hibákat, van, aki kisebbeket, más nagyobbakat
örökérvényű lenyomatot hagyva gyermekük lelkében. A legtöbben azzal rontják el,
hogy túlságosan jó szülők akarnak lenni, mindent megadva gyermeküknek egy
elkényeztetett, önző lényt hoznak létre, aki nem tudja megkülönböztetni a jót
és a rosszat.
Mind fehér papírokként
kezdjük az életünket, akikből – függetlenül attól, hogy a világ melyik részén
születünk, milyen családba csöppenünk – bárki lehet. A szülők „hozzáértő” kezei
alatt origamikként alakulunk. Végül egyikünk sem sikeredik tökéletesre, egy-egy
sarka gyűrött lesz, vagy talán csonka az egész.
A gyermekcipőből kilépve,
már mi magunk leszünk felelősek a „gyűrődéseinkért”, amiket folyamatosan
gyűjtünk. Az utunkon haladva súlyokat akasztunk a vállunkra. Itt egy sérelem,
ott egy bánat. Mindent magunkkal cipelünk, mint a szemetet ügyesen összeszedő környezettudatos természetjáró.
Minél messzebbre haladunk (minél
idősebbek leszünk), annál több súly terheli a vállunkat. Aztán elérünk egy
olyan pontra, amikor emiatt nehezen tudunk haladni. Boldogtalannak, keserűnek
érezzük magunkat. A boldogtalan embert bárhol könnyen felismerhetjük. A
legkisebb kellemetlenségen felmordul, mint egy kiéheztetett kutya. Amennyiben lehet,
kerüljük őket, mert mérgezik maguk körül a levegőt. Ha ez nem lehetséges, akkor
se bosszúsan forduljunk feléjük, hanem szeretettel, sajnálattal, átérezve azt,
hogy mennyire nehéz elviselni a fájdalmat, legyen az fizikai vagy lelki. Hogyha
magunkon észleljük a tüneteket, orvoshoz fordulás helyett, gyorsan tekintsünk
magunkba, vizsgáljuk meg a súlyok címkéit.
Wass Albert így írt erről:
"Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzi körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből? A gyűlölet közeléből miért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint a bomló állati hullának. (...)
Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöld hátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt. Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél."
Senkit se neveltek
tökéletesen, mindannyiunkat értek sérelmek. Egy pszichológus szemével
nézve a világot, mind betegek vagyunk, diliház az élet. Hogy mennyire hagyjuk,
hogy ez elhatalmasodjon, az csak rajtunk áll.
Miért hordozzuk a múltat a
vállunkon? Miért nem engedjük el a sok sérelmet, gyötrődést, fájdalmat,
félelmet, bizonytalanságot, önkritikát, ellenszenvet, bosszút? Hagyjuk a múltat mögöttünk. Tanultunk belőle, de
most ideje, hogy megbocsássunk. Másnak és főleg önmagunknak. Kezdjük újra,
ismét legyünk tiszta, fehér lapok, amiből ezúttal tapasztalt kézzel mi magunk
készíthetjük el origaminkat.
