Origami

Tökéletes szülő nem létezik. A nevelés folyamata során mindenki követ el hibákat, van, aki kisebbeket, más nagyobbakat örökérvényű lenyomatot hagyva gyermekük lelkében. A legtöbben azzal rontják el, hogy túlságosan jó szülők akarnak lenni, mindent megadva gyermeküknek egy elkényeztetett, önző lényt hoznak létre, aki nem tudja megkülönböztetni a jót és a rosszat.

Mind fehér papírokként kezdjük az életünket, akikből – függetlenül attól, hogy a világ melyik részén születünk, milyen családba csöppenünk – bárki lehet. A szülők „hozzáértő” kezei alatt origamikként alakulunk. Végül egyikünk sem sikeredik tökéletesre, egy-egy sarka gyűrött lesz, vagy talán csonka az egész.

A gyermekcipőből kilépve, már mi magunk leszünk felelősek a „gyűrődéseinkért”, amiket folyamatosan gyűjtünk. Az utunkon haladva súlyokat akasztunk a vállunkra. Itt egy sérelem, ott egy bánat. Mindent magunkkal cipelünk, mint a szemetet ügyesen összeszedő környezettudatos természetjáró. 

Minél messzebbre haladunk (minél idősebbek leszünk), annál több súly terheli a vállunkat. Aztán elérünk egy olyan pontra, amikor emiatt nehezen tudunk haladni. Boldogtalannak, keserűnek érezzük magunkat. A boldogtalan embert bárhol könnyen felismerhetjük. A legkisebb kellemetlenségen felmordul, mint egy kiéheztetett kutya. Amennyiben lehet, kerüljük őket, mert mérgezik maguk körül a levegőt. Ha ez nem lehetséges, akkor se bosszúsan forduljunk feléjük, hanem szeretettel, sajnálattal, átérezve azt, hogy mennyire nehéz elviselni a fájdalmat, legyen az fizikai vagy lelki. Hogyha magunkon észleljük a tüneteket, orvoshoz fordulás helyett, gyorsan tekintsünk magunkba, vizsgáljuk meg a súlyok címkéit.

Wass Albert így írt erről:

"Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzi körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből? A gyűlölet közeléből miért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint a bomló állati hullának. (...)
 

Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöld hátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik. 

Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt. Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél."

Senkit se neveltek tökéletesen, mindannyiunkat értek sérelmek. Egy pszichológus szemével nézve a világot, mind betegek vagyunk, diliház az élet. Hogy mennyire hagyjuk, hogy ez elhatalmasodjon, az csak rajtunk áll. 

Miért hordozzuk a múltat a vállunkon? Miért nem engedjük el a sok sérelmet, gyötrődést, fájdalmat, félelmet, bizonytalanságot, önkritikát, ellenszenvet, bosszút? Hagyjuk a múltat mögöttünk. Tanultunk belőle, de most ideje, hogy megbocsássunk. Másnak és főleg önmagunknak. Kezdjük újra, ismét legyünk tiszta, fehér lapok, amiből ezúttal tapasztalt kézzel mi magunk készíthetjük el origaminkat.

Újratervezés

Néha az életünket úgy szervezzük, mintha egy vállalkozást működtetnénk. Tervek, listák, következő lépés, közben a végcélra összpontosítunk. Amikor valakivel személyesebb beszélgetésbe gabalyodunk, mindig felmerül a kérdés: milyen jövőbeli terveid vannak. Ekkor előlépünk üzleti ruhánkban, taglalva az elképzelést, a szükséges lépéseket, az áldozatot és azt, hogy milyen anyagi alapra van szükség a megvalósításhoz, hány évet kell még gürcölni. (Két gyerek/nagy ház/saját vállalkozás/előléptetés/x összegű jövedelem stb.) Ez az életcélunk. Sadhguru szerint mindenki ajtó nélküli várat épít céljaiból, ami biztonságot ad, de ugyanakkor fogságban is tart. Hiába óvnak meg a nagy magas falak, nincs menekvés, saját várunk rabjává válunk. Azt mondja, az élet célja az, hogy felismerjük semmilyen célja nincs. A mi feladatunk, hogy egyensúlyban éljünk önmagunkkal. Minden egyes napot mind az öt érzékszervünkön át tapasztaljuk, és úgy éljünk, hogy ne legyen bennünk frusztráció, harag, irigység, semmilyen negatív érzés. Ekkor tudjuk kihozni a legtöbbet magunkból, ekkor tudunk százszázalékosan teljesíteni.

Megszoktuk, vagy inkább belénk nevelték, hogy minden lépésünket előre megtervezzük. Ezért amikor tanácstalanok vagyunk céljainkkal kapcsolatban, egyszerűen nem tudjuk melyik utat válasszuk, akkor a teljes reménytelenség kerít hatalmába. 

Céljainkat elérni pontosan úgy, ahogy elképzeltük szinte lehetetlen, az élet mindig beleszól. Sokszor egy cérnaszálon múlik minden, életünk teljes fordulatot vesz. Hogy tudnánk pontosan megtervezni valamit, amikor események, emberek, és sok más tényező befolyásolja a végeredményt? Annyira betegesen ragaszkodunk a terveinkhez, annyira makacsul markoljuk a papírokat, hogy nem engedjük, hogy az élet tegye a dolgát, alakítsa sorsunkat úgy, ahogy hosszú távon majd nekünk is jobb lesz. Azt hisszük, tudjuk mi a jó nekünk. Ezért folyamatosan szembeszállunk a sorsunkkal, vak turistaként mindig letérünk az ösvényről. 

Miért nem bízunk a sorsunkban, egy magasabb erőben, Istenben (kinek hogy tetszik), miért nem hagyjuk, hogy irányítsa az életünket? Mert végül szégyenkezve, de mindig beismerjük, neki volt igaza. Fájdalmasabb úton vezetett, de hosszú távon így jobb volt nekünk. 

Milyen feladat hárul ránk? Csak hátradőlünk kényelmesen a fotelbe s hagyjuk, hogy az életünk megtörténjen? Nem, nem, nem. Ránk marad a legnehezebb feladat, az hogy magunkba nézzünk és rendet tegyünk. Tisztában legyünk az érzéseinkkel, adottságainkkal és kiegyensúlyozottan éljünk. Békességben célok nélkül.