Adunk vagy kapunk?

Decemberben, ahogy a puha hótakaró kristálytisztává alakítja a tájat, úgy költözik az emberek szívébe a jóság. Ennek a hónapnak különös varázsa van, ilyenkor mintha sokkal nagyobb szeretettel tekintenénk addig a megszokottságtól észrevétlennek tűnő szüleinkre, gyerekeinkre, testvéreinkre. Az egész évi rohanás után, mint az üldözött, akinek néhány szabad perce akadt, visszatekintünk. Értékeljük az elmúlt év történéseit, a fahéj illatú szobában, a karácsonyfa villódzó fényeiben új terveket szövünk. Sőt, ilyenkor mintha kitágulna látókörünk: észrevesszük az út szélén didergő, ártatlan, kéregető gyermeket. Hirtelen eszünkbe jut, városunkban olyan emberek is élnek, akiknek nem a második tévé megvétele, hanem a másnapi betevő falat megszerzése okoz gondokat. Mások élete zátonyra futott, az utca jelenti otthonukat. De sokan súlyos betegségek társaságában nyitják ki ajándékaikat.  

Igen, a karácsony kinyitja szemünket, megmutatja az élet kegyetlen oldalát, ahol nehéz sorsú emberek vergődnek. Ezeket látva, a jóságtól duzzadó szív adni akar. Adni akar abból a kevésből, amivel több jutott neki. Decemberben megsokszorozódnak a jótékonysági rendezvények, az adományozók száma rohamosan megnő. Hirtelen a legfukarabb ember is a zsebébe nyúl. De vajon, szívesen ad, vagy csak a nyájszellem diktálja tettét? Tényleg segíteni szeretne, vagy csak érezni azt a megnyugtató érzést, hogy jót tett? Másokért adakozunk vagy önmagunkért? A legideálisabb ajándék, amikor az átadott adomány okozta öröm legalább egy éven át tartó szeretetet, örömöt fakaszt az ajándékozó szívében.

Egyszer a karácsonynak is vége lesz, ahogy a hótakaró is továbbáll. A szenteste varázsa szétfoszlik a mindennapok szürkeségében. A szívekbe költözött jóságot a mindennapi gondok bomlasztják. De attól, amiért megszűnik az ünnep, még lesznek magukra hagyatott gyermekek, idősek, otthon nélkül maradt családok, de még a betegségek sem tűnnek el az ajándékozás hevében. Velük mi lesz? Reményteli szívvel várhatják a következő karácsonyt, amikor az emberek ismét feléjük fordulnak. Ne hagyjuk, hogy a jótékonyság az év utolsó hónapjának szelleme legyen. Figyeljünk az ellőttünk, mellettünk nyomorgó emberekre, mert egész évben szükségük van a segítségre, a jó szándékra, vagy akár egy jó szóra.

Igazságtalan élet

Már egészen kicsi korunkban rájövünk arra, hogy az élet nem egy tündérmese, nem kapjuk meg mindig, amit szeretnénk, a legtöbbször nem tudjuk befolyásolni az eseményeket, csak megtörténnek. Ezt elfogadtuk, de a mindennapokban észlelt igazságtalanságokon nehezebben tesszük túl magunkat. Mérgesen, haragtól piros arccal gondoljuk: „milyen igazságtalan az élet”. Ezt követik a „miért pont most”, „miért pont velem történik” felvetések. Akárhogy is elgondolkodunk, jobb lenne, ha az életünk egy akaratunktól függő valami lenne, amiben a vágyaink, álmaink semmi perc alatt teljesülnek. Nem mindig jó, ha az történik, amit éppen akarunk. A mondás is erre figyelmeztet: vigyázz mit kívánsz, mert beteljesedik. Amikor megfogalmazódik magunkban a hőn vágyott kép, nem tudjuk belátni az esetleges következményeit. Gondoljunk csak arra, ha elkeseredve, az életből kiábrándultan hirtelen meg akarnánk halni? Abban a percben akaratunk áldozatává válnánk? 

Egyáltalán hogy is vagyunk képesek mi, emberek úgy élni, hogy közben tudjuk holnap, vagy ötven év múlva leáll minden biológiai funkciónk, és csak szeretteink lelkében emlékként létezünk tovább a Földön? Ha durván belegondolunk, egy olyan játékban veszünk részt, amelyben halálra vagyunk ítélve, akárhogy is alakul életünk, egyszer mindennek vége lesz. Ezen már az sem segítene, ha ordítva földhöz vágnánk magunkat, mint cukorra vágyó kisgyerek. A kétségbeesést csak a hit kábító ereje, a remény enyhíti. 

A legnagyobb problémát nem is az jelenti, hogy tudatában vagyunk halandóságunknak, hanem, hogy ezt a legtöbbször elfelejtsük. Mint egy gonosz szellemet, mélyen magunkba zárjuk. Közben a megszokott dolgokban találjuk meg a biztonságot. De élünk? Lélegzünk, tesszük, amit tenni kell, de a hétköznapok monotonitása eltompítja lelkünket, ami bezárva, tele vágyakkal csak vegetál. Félünk az új dolgoktól, félünk a változásoktól, a megszokottól való elszakadástól. A végső óra oly messzinek tűnik, főleg míg fiatalok vagyunk. Egy szeretett lénytől való elszakadás, egy komolyabb betegség döbbent rá arra, hogy bármikor bekövetkezhet az, amitől a legjobban félünk. Éljünk, s hagyjuk lelkünket is életre kelni, hogy elindítson a boldogság útján, ami végén békében nyugodhatunk.

Áramszünet, avagy álljunk meg egy percre

Bömbölő zene, éjszakába nyúló filmezés, hosszas chatelés a barátokkal. Manapság így lehetne röviden jellemezni az esti elfoglaltságunkat, ami kikapcsol, szórakoztat és erősíti szociális kapcsolatainkat. Amikor este mindenki hazakerül a család tagok elhelyezkednek saját zugaikban, és elkezdődik az esti program: gyerek játszik a kedvenc számítógépes játékával, az apa focit néz a tévében, az anya pedig zene szó mellett vasal, esetleg főz. Egymással csak a nappaliban futnak össze, és miután egy gyors párbeszédet lefolytattak, sietősen térnek vissza a „helyükre”.

Egyszer csak történik valami: a szobák sötétek lesznek, a tévé elnémul, a számítógép kikapcsol és a zene se bömböl már. Halálos csend lepi el a házat. A kezdeti csend után, egy helyre gyűl a család és szokatlanul viselkedik: elkezd beszélgetni. Kiderül az igazság: mit mondunk a mellettünk levőnek? Elfojtott haragot, kifejezetlen érzelmeket zúdítunk rá, vagy csak egy abbahagyott beszélgetést folytatunk?

Ilyenkor értékelni kezdjük az áramot, s egyben megdöbbenünk, mennyire függünk tőle. Bármi, amivel el tudnánk ütni az időt, az biztosan árammal működik. Azt gondoljuk magunkban: „Amíg visszaadják, az áramot vasalok egyet”. Közben elmosolyodunk. Olyan rég van áram, hogy természetesnek vesszük, mint a levegőt, nem látjuk, hogy ott van, de szinte létszükségletünk. Nem hiába szoktuk mondani: akkor értékelünk valamit igazán, amikor elveszítjük. A sötétben gyertyafénynél elmeséli mindenki mi történt vele egész nap, milyen pletykát hallott. Ha még egy óra múlva se lesz áram, előkerül a pakli kártya, a keresztrejtvény és a vicces könyv is. Különös régi családok szellemét idéző hangulat alakul ki, ami hátborzongatóan otthonias érzést kelt a családtagokban. Felhersenő kacagások, csendes elgondolkozások, és vidám énekszó váltja egymást az elsötétedett házban. Miután visszajött az oly nehezen nélkülözhető áram, véget ér a varázs, minden a régi lesz. A néhány órára átváltozott mesebeli ház, visszatér eredeti, modern alakjához. 

Az ilyen pillanatok elgondolkodtatnak. Milyen lehetett a régi családok estéje? Először is az jutott eszembe, milyen rossz lehetett nekik: nem volt áramuk! Minden háztartásbeli tevékenység nehezebb lehetett, nem volt tévé, rádió és korán kellett lefeküdniük. Este vacsora után összegyűltek a nappaliban, leültek a kandalló köré, beszélgettek. Az öregek régi időket felidézve, saját élettapasztalataikat osztották meg. A gyerekek aznap tanult verseiket szavalták el, amire büszke nem látható pír futott végig anyjuk arcán. Milyen rossz lehetett nekik! Ismerték egymás történeteit, minden sikerével és csalódásaival együtt, mert a csend és az unalom kicsalt belőlük minden titkot. Milyen rossz lehetett nekik! Szerettek olvasni és értékelték a könyveket. Zeneként, saját maguk énekeltek, játszottak hangszeren, közben több áram nélküli elfoglaltságot ismertek, mint mi. Nem zavarta őket a néma csend, s ha bánatosan sóhajtott valaki, meghallották. Esténként volt családi program, őszinte családi beszélgetések, igazi kapcsolatok. Milyen rossz lehetett nekik!

Elfelejtett birodalom

Számomra az egyik legmegnyugtatóbb érzés betérni a könyvtár csendes birodalmába, ahol be lehet szerezni az éppen szükséges lelki és szellemi táplálékot. Most a fiatalabbak, a technika zseniális használói, értetlenül kérdezhetik, miért a könyvtár ósdi módszeréhez fordulok egy számomra érdekes könyv beszerzéséhez, amikor interneten is olvashatom online, vagy akár le is tölthetem pdf formátumban, amit a legújabb Iphone kiadásáról bárhol olvashatok, s ha már beleuntam az olvasásba, megkereshetem ismét az interneten a hangos változatát, amiből leszűrhetem a szebbnél szebb gondolatokat anélkül, hogy fárasztanám a szemem. Igen, ilyen bő választék mellett sokan sietve elhaladnak a könyvtár kapuja előtt, s közben bent a csendben a polcokon lapulnak a könyvek, amelyek lapjai az alkotás pillanataiban megszületett gondolatok lenyomatait viselik magukon. A könyvtár csendjében történetekről, elvekről, régi időkről suttognak a már rég elhunyt írók, költők. Halad a világ előre, ahogy a technika, s vele együtt az egyre táguló köre a lehetőségeknek, ez így van rendjén. Ugyanakkor a könyvek otthonának megvan a maga varázsa, amit semmilyen új gépi vagy emberi eredetű találmány nem helyettesíthet.

Reggel, amikor már kikecmeregtünk az ágyból, megittuk a napi liter kávéadagot, lefutottuk az idő elleni hajszát a késés elkerülése végett, amikor már az agytekervényeinket megerőltetve teljesítettük aznapra kitűzött feladatainkat, egy nagy levegőt veszünk, és elindulunk a könyvtár felé. A napsütésben sétálva, érezzük a tavasz illatát, a meleget, ami egy szebb évszakot ígér. Gondolatban már el is döntöttük: valami vidám könyvet kölcsönzünk. Aztán bemegyünk a könyvtárba, nyugalma ránk telepszik, egyszerre megszűnik a rohanás, megáll az idő. Köszönsz illedelmesen, majd beveted magad a könyvek világába. Az irodalom részlegnél, a magas polcok között sétálva, megérinted a könyveket, amelyek közül néhányan ismerősen kacsintanak rád, izgalmas történeteket idézve fel, mások csalogatóan ígérnek új, lelkesítő gondolatokat. Néha azt sem tudod, mit is szeretnél olvasni igazából, mire lenne szükséged, egyszerűen csak keresgélsz: a szemed gyorsan végigjár a polcokon, átfutja a címeket, majd megakad egy könyvön, amit – nem tudod, miért, de egyszerűen úgy érzed – el kell olvasnod. Mintha nem is te választottad volna a könyvet, hanem ő téged. Engedsz a hívásnak, majd otthon az utolsó sorokat olvasva, rádöbbensz, a könyvben körüljárt téma éppen aktuális az életedben, mintha pontosan erre lett volna szükséged. Véletlen?

Az interneten vagy a letöltött változatban olvasott anyaghoz viszonyítva, a könyvnek egy másik előnye, hogy megfogható, tapintható valóságként tarthatod a kezedben. Gyorsan végigforgathatod, miközben a friss nyomda- vagy a régi időket idéző szagok érezhetővé válnak. A kezedben tartott könyvvel minden érzékszerveddel ismerkedsz, megtapintod a lapokat, amelyek színe, tapintása, szaga a koráról árulkodik.

Majd otthon végre nekifoghatsz olvasni kényelmesen, egy fotelben elhelyezkedve, egy csésze kávé mellett. Elkezdődik a párbeszéd, az író és közted: ő a mondatokba foglalt gondolataival szól hozzád, te pedig fantáziád teljes erejével valóra váltod gondolatait. Ő mesél, mondanivalóját a betűk, mint hű szolgák közvetítik, te hallgatsz, gondolsz, képzelsz és érzel, majd a végén leszűröd a tanulságot, a fontosnak tartott mondanivaló befolyásolhatja az életedet. Amint Paulo Coelho írta: „vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot”. Mindenképp segítenek kiigazodni ebben az összekuszált életben, olyan gondolatokat ültetnek el benned, amelyek megérve, talán jobbá tehetik az életed. Ezért néha legyűrve modern önmagad, térj be ebbe az elfelejtett világba, hagyd, hogy megszólítsanak a könyvek, engedd, hogy beszéljenek hozzád a több évszázad alatt született élettapasztalatok. A csendbe kiválasztott papírtömegnek története van, hallgasd meg!

Lelki nyavalyáink

Megbetegíthetjük magunkat, ha nem tudjuk kezelni problémáinkat, ha mindig a rosszat látjuk, ha nem tudunk megfelelni magunknak, és állandóan meg akarunk felelni másoknak, ha nem a szívünk szerint éljük az életünket. Orvosilag is bizonyított tény, hogy olyan súlyos betegségek hátterében is, mint amilyen a rák, lelki tényezők rejtőznek. Egy trauma, egy veszteség vagy csak a mindennapok súlya alatt megrokkant lélek a fizikai valónkban jelzi, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor orvoshoz szaladunk, tőle várjuk a diagnózist, a csodabogyót, amitől egészségünk a régi lesz. Ezek a gyógyszerek csak a tüneteket képesek egy időre megszüntetni, a betegség oka a lélekben megoldatlan marad. 

Csodálatosnak és egyben ijesztőnek tűnik, hogy tudatunkkal, lelki világunkkal képesek vagyunk befolyásolni testünk működését. Az életünkben történt események kapcsán ezer meg ezer sérelem, csalódás felgyűlt, amit takarékos emberek lévén, a lélek tudatalattijában őrzünk, fallal körülvéve. Időnként ez a fal szivárogni kezd, és észrevétlenül feltörnek az elraktározott sérelmek. A régi fájdalmakhoz újakat gyűjtünk, ráadásul magunkat, képességeinket sem ismerjük eléggé. Önértékelési zavar, megfelelési kényszer, a maximalizmus hajhászása teszi még nehezebbé lelki harmóniánk megőrzését.

Organikus elváltozásokat okozhat a csalódás, megrázkódtatás, a hosszan tartó stresszes állapot, a kudarcélmény, az alacsony önértékelés, a féltékenység, a düh, a félelem, a sokáig tartó boldogtalanság. A testünkben megjelenő tünetek betegségek formájában arra figyelmeztetnek, hogy a belső harmónia felbomlott.

Nincs elég időnk magunkra, hogy egy percre leüljünk és átgondoljuk, mi is az, ami bánt. Pedig szükség van arra, hogy néha magunkba tekintsünk, átgondoljuk, mi marja a lelkünket. Tekintsünk befelé, oda ahol emlékeink féktelenül tobzódnak, ahol gyermek énünk és Isten szava rejtőzik. Tegyünk rendet ebben a világban, csitítsuk le a felesleges háborúkat, bocsássuk meg a mások által okozott sérelmeket, béküljünk ki önmagunkkal! Ha békét teremtünk önmagunkban, a külső békesség egy karnyújtásra lesz. Nincs gonosz ember, csak boldogtalan, egy fájó, égető érzés faragatlanná, barátságtalanná tehet. Az ilyen ember által okozott bántalmakat meg kell bocsátanunk, mert ha nem, a sérelem úgy terjed lélekről lélekre, mint egy betegség. 

 

Wass Albert szavai érzékeltetik, miért nem szabad hagyni, hogy érlelődjön a bánat bennünk: „Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöldhátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik. Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt. Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél. Akit a napsütésben is ráz a hideg, aki nem látja meg az útszéli virágokat, nem hallja meg a hajnalban ébredő rigót: az olyan ember közelében ne tartózkodj, mert gyanús, hogy ragályhordozó.”

Tökéletesen tökéletlen

Habár a tavasz fagyosan ránk mosolygott, nemrég megvillantotta melegét, mint szűz leány a szoknyája szélét. Az addig menedéket nyújtó meleg szobákból hirtelen mindenki az utcára kívánkozott, sétálva a napsütésben nagy levegőt vett a madárcsicsergéses, virágillatos levegőből. Lépteit lelassítva üdvözölte az ébredező tájat, mint rég nem látott ismerősben kémlelte a végbement változásokat. Ilyen időben az embereknek akaratlanul is eszébe jut a szerelem, amint látja az utcán sétáló fiatal párokat, vagy az egymásba kapaszkodó idős házastársakat, akiket eggyé formált az idő. Mint minden másban, a szerelemben is hajlamosak vagyunk a tökéletességet keresni, a teljes boldogságot, ezért sokszor nem vagyunk elégedettek azzal, amink van.

A tipikus amerikai filmek hatására kialakult egy ideális kép a kapcsolatokra vonatkozóan, ami szerint próbáljuk mi is alakítani életünket. De elfeledkezünk arról, hogy nincs tökéletes kapcsolat, még akkor sem, ha a hétköznapokban figyelve számos párt tudunk felhozni példaként ez ellen. Nem láthatunk mélyen bele a kapcsolatokba, csak az tudja milyen problémákkal küszköd, aki benne van. Azt hinnénk, ha megtaláljuk a számunkra megfelelőnek vélt embert, utána már nem lesznek nehézségek. A hullámvölgyek igazán csak utána jönnek, de a problémák közös megoldása révén erősödhet a két ember közötti kötelék. Ha mindkét fél részéről megvan a szeretet, az egymás iránti tisztelet és a bizalom, ott rejlik a tökéletesség ígérete, ami csak néhány pillanat erejéig mutathatja meg magát.

Legyen az szenvedélyes friss kapcsolat, vagy az idő ereje alatt megérett házasság, gondok mindenhol vannak. Az eskü nem hiába ígérteti meg velünk „amíg a halál el nem választ”, mert ez kellene legyen az egyetlen tényező, ami ellen nem lehet tenni, a többit közösen meg kellene oldani minden áron. Kettőn áll a vásár – gyakran elfelejtjük, elkényelmesedve csak létezünk, nem teszünk semmit a másikért, karba tett kézzel várjuk egy harmonikus kapcsolat kialakulását. Az idő során sok minden próbára teszi a kapcsolatokat, mint például a pénz, a túlzott alkoholfogyasztás, az agresszió, a bizalom hiánya. A megpróbáltatásokat leküzdve csiszolódik a szerelem, érik tartós szeretetté. Mindig csodálattal néztem azokat az idős házaspárokat, akik több mint ötvenévnyi megpróbáltatást tudnak maguk mögött, s mégis ráncos kezük egymásba fonódik, s szemükben a meghatott szeretet fénye csillog.

Sajnos az idő nemcsak csiszolja, de próbára is teszi a szeretet: elfeledtet fontos dolgokat, unalmassá, egyhangúvá teszi a kapcsolatokat, a megszokás pecsétjét nyomja rá. Ezért néha nem ártana felújítani, emlékezni arra, hogy milyen jó, hogy van egy társ az életben, akire lehet támaszkodni, ha kicsúszik a talaj a lábunk alól. A tavasz az újjászületés ünnepe, miért ne lehetne ekkor újra kezdeni, leseperni az unalom porát a kapcsolatunkról és meglátni benne azt, amit máshol keresünk. Ahelyett, hogy üldözzük a tökéletességet, fedezzük fel azt a saját életünkben!

Gyermeknek lenni

Vannak olyan munkahelyek, ahová óriásként lépnek be az ajtón, aprócska bútorokba botlanak. Ráadásul a napot térdig érő munkatársaival tölti, akik mindig vidámak, zajosak és huncut fény pislákol a szemükben. Az ilyen munkatársak nem köntörfalaznak, kegyetlenül őszinték és állandó figyelmet igényelnek. Ez az elsőre furának tűnő munkahely nem más, mint az óvoda, ahová minden reggel betérnek a csöppségek bűvöletében élő asszonyok. Bevallom katonásan: irigylem őket. Igen, irigylem abban a pillanatban, amikor belépnek az ajtón, és nem kávé-hiányos, unott felnőtt arcok köszönnek vissza rájuk, hanem pajkos angyalképek. Az óvónők minden reggel az ajtó becsukásával maguk mögött hagyják a valóságot, és belépnek a gyerekek birodalmába, ahol minden apróság újnak, minden furcsa zördülés játéknak számít. 

Az óvodások olyanok, mint a magok, amelyet a nevelés melegágyában felnőtté, emberré formálnak. Az óvoda az a hely, ahol megtanulják, mit szabad és mit nem, ahol megtanulnak alkalmazkodni a többiekhez. Az óvónők pedig azok a személyek, akik a nevelés vizét hintik rájuk, hogy nagyra nőjenek. Kézen fogják őket, és megmutatják a világot, könyveken, zenén és játékon keresztül. Megteszik velük együtt az első lépést az élet nagy játékában. S az óvónők mindeközben észrevétlenül gyerekekké alakulnak át, munkájuk során ismét játszanak önfeledten, kacagnak az apró dolgokon, a gyerekekkel együtt tapsolnak, játszótársaik lesznek. Ki ne szeretne legalább egy nap erejéig ismét gyerek lenni? Rácsodálkozni a magasan repülő madarakra, és mindenben csak a játékot látni? 

 

Az egyik óvónő ismerősöm mondta, aki napköziben dolgozik, hogy néhány szülő annyira el van foglalva a munkájával, hogy legszívesebben szombaton is napközibe vinné a gyerekét, pedig hát hétköznap csak az esti órákat kellene aprócska gyerekével töltenie. Az óvónők szakértelme egészíti ki a szülők nevelési módszereit, amelyek be kell vallani, néha elég hiányosak. 

 

A mai rohanó világban… – ismételgetjük közhelyként, s mi is részt veszünk a megélhetési hajszában. Néha úgy érezzük túl rövid a nap 24 órája ahhoz, hogy minden tennivalónkat megfelelően el tudjuk végezni, hogy mindent bele tudjunk préselni. Elfelejtjük, hogy minden feladatot nem kell aznap elvégezni, csak azt, ami a legfontosabb, egy prioritási sorrendet felállítva nyugodtan hunyhatjuk le este a szemünket. De ne az ajtónkban ücsörgő csöppség álljon a lista végén, miközben mi vadul csattogtatjuk a számítógép billentyűzetét. Kapcsoljuk ki a számítógépet, a tévét, nyomjuk ki a cigarettát, tegyük le a telefont. Akkor majd jut idő az óvónők elkezdett munkájának folytatására, a kicsírázott mag továbbfejlesztésére. Üljünk le velük, tegyük félre a gondok kínozta mogorva arcunkat, és legyünk újra gyerekek: vidáman, kacagva vegyük kezünkbe a játékokat, mintha még soha nem láttuk volna. Ne éreztessük velük, hogy „én vagyok a felnőtt”, „én vagyok az okosabb”, hadd érezze egy kicsit, hogy egyenlő félként tölthet el egy kedves órát szüleivel, akiknek addig a telefon mintha nem is idegen tárgy lett volna, hanem a fülükhöz nőtt adalékszerv. Ebben a zsúfolt 24 órából kiszakított órában a gyerek ismét érezni fogja, hogy ő is fontos, a szülő pedig ismét gyerekké változva, jókedvűen, a problémákról megfeledkezve térhet nyugovóra.

Otthon a hidegben

Ősz óta egyre lennebb kúszik a hőmérő higanyszála, mi pedig egyre több réteg ruhát öltünk magunkra. Aztán beköszöntött a tél, s vele együtt a hideg. A nyári időszakban magányosan hagyott kályhák életre keltek, pirosan hevültek a megevett fától, hogy biztosítsák az otthonok melegét. Először gyermeki naivsággal örültünk a rég nem látott hópelyheknek, majd elegünk lett a vakító fehérségből, a csúszós, veszélyes utakból, az állandó fűtésből, a hidegből. 

Múlt héten a mi vidékünkön is megmutatta a tél kegyetlen arcát, sokan -27 fokban indultak munkába, néhányan kinti munkát végezve, kénytelenek voltak embertelen körülmények között dolgozni. S miközben apró-cseprő problémáinkkal vesződtünk, az ország más pontjain emberek fagytak halálra, egyedül, magukra hagyva az utcán vagy fűtés nélküli otthonukban. Talán ebben a hidegben még jobban hiányzik az embereknek egy otthon, egy meleg kályha, gőzölgő leves vagy egy gondoskodó családtag keze. Csak elképzelni tudom, mit érezhetnek azok az emberek, akiket megkínzott az élet, elhagyott a szerencse, s télen is az utcák jelentik otthonukat. Elhunyt szülő, tönkrement család, munkanélküliség – mindez elég ahhoz, hogy a számára biztosnak vélt tető köddé váljon a feje fölött. Ilyen helyzetben előfordulhat, hogy az utcán találja magát, ahol nem adottak a körülmények a talpra álláshoz. Sőt az utca pora még lejjebb húzza. Ki adna munkát egy hajléktalannak, akinek se állandó lakhelye, se tisztességes ruhája nincsen? Így a legtöbbjük belenyugszik a sorsába, a benne dúló dühöt és a fájdalmat, az emberek megvetését az alkohol zsibbasztó párájával próbálja feloldani. Ha egy hajléktalantól megkérdeznénk, mi az otthon, talán már maga sem tudná megmondani, mert olyan rég nem volt része benne. 

 

Az otthon nemcsak egy ház, ahol együtt élünk a családunkkal, hanem annál sokkal több: életünk tanúja, minden egyes részéhez emlékek egész sora kötődik. Az a hely, ahol jól érezzük magunkat, ahol szeretnek, ahol életünk nagy része zajlik, ahol örülünk és sírunk önfeledten. Az otthon nemcsak meleget ad, de egy megnyugtató érzést is, hogy mindig van, ahová hazamenjünk. Ez az, ami az erős hóviharban csavargóknak a legjobban hiányozhat. Kire számíthatnak ilyenkor, amikor az önzőség virágkorát éli? Szerencse, hogy van egy hely, ahol segítenek a derékba tört életeken. A hajléktalanszállón nemcsak tetőt adnak ismét a fejük fölé, de egy új otthont is, ahol visszakapják emberi méltóságukat, és lehetőséget az újrakezdéshez. 

 

Mindeközben, a meleg szobákban ülve elégedetlenek, és az élet apró problémái miatt bosszúsak vagyunk. Számlák, veszekedés, rosszul sikerült munka. Elfelejtjük értékelni a meleget, amikor olyan hideg van odakint, hogy legszívesebben a kutyánkat is behoznánk. Hogy van étel az asztalunkon, amit családunk körébe fogyaszthatunk el. Ez miért nem elég? Miért kell mindig több az embereknek? Miért nem lehet azzal megelégedni, amijük van: egészség, megélhetési lehetőségek, család? Álljunk le egy percre! Nézzünk ki az ablakon, figyelmesen kövessük, ahogy fújja a szél a havat, ahogy lógnak a jégcsapok a háztetőről. Majd simítsunk végig a kályhán, és üljünk le szüleink, gyerekeink mellé. Gondoljunk azokra, akiknek mindez nem adatott meg. Tegyük félre mohóságunkat, és köszönjük meg a Fennvallónak mindazt, amit adott nekünk, s amit nem vett el.

Idővel

Év végén mindenki visszatekint az elmúlt időszakra, leltárt készít életében, mint jó gazda a birtokán: számba veszi az elmúlt jót és a rosszat. Amikor befejezte az év végi számadást, bátran indulhat neki az új évnek, közben tervezgetve, fogadkozva, hogy jövőben mi lesz majd másképp. Lelkét a jólét reménye megfertőzi, egy pillanatra naiv kisgyermekké válik, aki hisz még a mesékben, aki úgy érzi, éjfélkor, az óra ütésével, abban a varázslatos órában, mikor még nem múlt el az év, még nem érkezett el a következő – megváltozik minden. 

Azt hisszük, a naptár diktálta új év majd szilárd, kézzelfogható változásokat hoz. Ezt a múlékony illúziót kelti a pohárkocogtatás, nagy durrogtatások ideje, amikor barátokkal, családunk körében ünnepelünk, és egy jobb, boldogabb új évet kívánunk egymásnak. 

 

De a szilveszteri buli után lassan minden a helyére kerül, rend lesz az ünneplésnek helyet adó „csatatéren”, és szomorúan körülnézve megállapíthatjuk: nem változott semmi. Elmúlt egy év, és ebben az időszakban általában senki életében nem történik nagyobb változás, csak a naptár cserélődik. Az új év varázsa nyújtotta remény lassan a hétköznapi futásban, az esti pihenésben köddé válik. A fogadalmak alkudozásokba fulladnak, a kísérletek a változtatásra sikertelenül végződnek. 

 

Az idő múlása, a változás általában nem évváltáskor mutatkozik meg. Az ősz hajszálak nem szilveszter éjjelén kezdnek virítani öregedő fejünkön, a gyerekek sem ebben az időszakban nőnek hirtelen pár centit, de még a halál sem ilyenkor kopog be az ajtókon. Az idő észrevétlenül lakik az életünkben, vigyázva okoz változásokat. Szilveszterkor, egy év elteltével, a naptárnak köszönhetően kicsit jobban kémleljük, figyelmesebben keressük az idő múlásának nyomait. Ilyenkor vesszük észre a körülöttünk levő világban végbement változásokat. Emlékeink közt kutatva, felidézzük a múltat, ami nem is tűnik olyan távolinak. Érezzük, minél idősebbek vagyunk, annál nagyobb súllyal telepszik ránk az idő, egyre nagyobb sebességgel gázol át rajtunk, hol egy gond okozta ráncot, hol egy betegség véste jelet hagyva maga után. Elfoglalt felnőttként mintha gyorsabban telne az idő, hónap hónapot követve. A gyerekkori játékos, kalanddal teli nap ma már csak egy gondterhelt hónapnak felel meg. 

 

Az idő relatív: ha az ember fogorvosnál van, a percek alig akarnak telni, de ha egy számára kedves személlyel, kellemesen tölti az estét, az órák szinte perceknek tűnnek. Létezik objektív (amit az óra mutat) és szubjektív (ami bennünk van, ahogy mi érzékeljük az idő múlását) idő. Nem mindig esik egybe a kettő, ezért sokszor úgy tűnik, mintha eszméletlen gyorsasággal múlnának az évek, de közben csak mi nem vagyunk elég figyelmesek. Általában évközben túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük a teljes folyamatot, csak időnként döbbenünk rá, hogy minden megváltozott.

Jó lenne, ha szakítanánk időt arra, hogy ne csak nézzük, de lássuk is a körülöttünk levő világot, hogy észrevegyük az idő múlása okozta változásokat. Ha szilveszterkor nem az újabb csodát, pozitív változásokat várnánk az új évtől, hanem meglátnánk és értékelnénk a meglévőket.