Színes elmúlás

Sárga, narancssárga, barna, bordó, vörös – ilyen és ehhez hasonló színekben pompázik az ősz. A fák megritkult lombjait mint őrült a haragosát, úgy tépázza a szél. Az elsárgult falevelek ünnepi hópelyhekként hullnak a földre. Az égen sietve haladó felhők búcsúzóul sűrűn hullatják könnyeiket. Az elmúlás időszakát éljük. A napsütéses nyár után, szerényebb ruhába öltözve mély álomba merül a természet. Az élete sokban hasonlít az emberéhez: folyamatos nehézségekkel és változással van tele. Ilyenkor kicsit mindig meghal, hogy tavasszal megújult erővel újjászülethessen. Okosabb mint mi. Nem bánkódik, hisz tudja mindennek megvan a maga ideje, az elmúlásnak is. Nem lázadozik, nem alkudozik Istennel, belenyugvó szomorúsággal elfogadja. 

Ilyenkor sétálva a parkban, az erdőben akaratlanul is szomorúság kerít hatalmába. A nemrég dús koronában pompázó, hatalmas fák hősként viselik a nehézségeket, a szelet, az elhaló levelek lehullását, majd a több hónapos hideget. Tudják, szükség van erre a megújuláshoz. Nincs megtisztulás fájdalom nélkül. Könnyebb elviselni a hideget, ha tudjuk a felhők mögül egyszer majd újra kisüt a nap, mert ez az élet rendje. 

Mit tehetünk amíg elülnek a felhők? Vegyük fel az esőkabátot és élvezzük a színeket, a friss, csípős levegőt, ami felébreszt legbelül, és aminek a szomorúsága komolyabb dolgokra tereli a gondolatainkat. Ahogy a fák, mi is hagyjuk magunk mögött a múltat.  Hagyjuk eltűnni a nyarat. A jó emlékeket ágyazzuk a lelkünkbe, de makacsul ne ragaszkodjunk hozzájuk, ne akarjuk életben tartani őket, mert úgy is elmúlnak. Ahogy a fa elbúcsúzik a lehulló levelektől, mi is vegyük számba az emlékeinket és eresszük útjukra a szélben. 

Ha képesek vagyunk az életünkben őszként megélni a nehéz időszakokat, akkor a tavaszunk is szebb lesz. Megtisztulva a remény új rügyeket hajt az életünkben, jöhet a boldogság. Mindennek megvan a maga ideje.

Ajándékdoboz

Miért küzdünk? Miért gondoljuk azt, hogy küzdeni kell? Az élet nem csatatér, hogy mindig védekezzünk vagy támadjunk, és nem verseny, hogy mindenkit legyőzve akarjunk előbbre jutni. Ajándékdoboz, amiről minden egyes nap lehántunk egy réteget. Dőljünk kényelmesen hátra és élvezzük a tartalmát.

Ne akarjunk makacsul olyan dolgokat, amelyeknek nem tudhatjuk a következményeit. Bízzunk egy magasabb Erőben, aki szeret minket, a javunkat akarja, irányítja a sorsunkat, apró jelzéseket hagyva sugallja merre tovább. Ha teljes mértékben megbízunk Benne, akkor többé már nem lesznek kétségeink, nem érezzük magunkat egyedül, nem félünk. Többé már nem leszünk makacs szamarak, akik azt hiszik tudják mi szolgálja a javukat, és emellett akkor is kiállnak, hogyha vénasszonyok potyognak az égből. 

Nézzük meg az életünket! Kukkintsunk bele a dobozba! Ha lefújjuk a port a tetejéről, tisztán láthatjuk az értékeket: egy mosoly itt, egy ölelés amott, egy régi emlék, szeretet. Rájövünk megvan mindenünk, amire valaha is vágytunk. Adjunk hálát érte! Válaszként óriási szeretet érkezik. Érezzük: micsoda mázlisták vagyunk, nekünk van a világon a legfantasztikusabb családunk és barátaink. Megvan a támasz. Megvan a biztos pont, mint egy fa, amibe kapaszkodni lehet, ha jön a tornádó és széttép, szétrepít mindent körülöttünk. 

Akkor vagyunk igazán elégedettek és boldogok, amikor a Földön élő hét milliárd emberből eggyel sem cserélnénk el az életünket. Mert habár tisztában vagyunk, hogy közel sem tökéletes, de velünk történik, egyedi és megismételhetetlen, és a felső útmutatás segítségével úgy alakítjuk, ahogy nekünk jó. Mi döntjük el, hogy egy váróteremként vagy egy utazásként éljük meg. Nyitottak vagyunk vagy a félelem miatt falak mögé zárjuk magunkat. Bátran elfogadunk minden lehetőséget vagy vinnyogva visszavonulunk. Merünk-e szeretni újra és újra, vagy csak a fájdalomtól való félelem miatt biztonságosabb helyen időzünk. Mi döntjük el, élünk vagy élőhalunk.

Ego, a belső ellenség

Egy kisbaba tekintete sokkal mélyebb, tisztább mint a felnőtteké. Tágra nyílt szeme csillogó, bizakodó, játékos, őszinte és mintha valami sokkal több rejtőzne mögötte mint egy önellátásra képtelen pelenkás emberke. Megért, beléd lát, szeret. Őszinte spirituális lény.

Egykor mindannyian ilyenek voltunk, néha még emlékszünk rá, egy illat, egy hang, egy érzés visszarepít gyerekkorunkba. Amikor még minden csodának tűnt, a felnőttek varázslónak, és mindenki szeretettel fordult felénk, biztonságban éreztük magunkat. Három éves korban valami megváltozik bennünk. Megpillantjuk azt az embert a tükörben, akit onnantól kezdve Én-nek nevezünk, életünk középpontjába állítunk, elkezdünk védeni és nagy mértékben meghatározza tetteinket. Elkezdünk hamis játékokat játszani, maszkokat gyártani magunknak, amiket helyzettől függően viselünk. Mindezt az ego szolgálatában. Attól a perctől nem látunk tisztán, nem vagyunk többé már spirituális lények, valami hatalmasabb részei, hanem saját mikrokozmoszunk urai és parancsolói.
 

Müller Péter ezt így fogalmazta meg: „A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.”

 Az egót a bennünk rejlő ördögnek, legnagyobb ellenségünknek is nevezhetjük, mert akármilyen erősen próbálunk jó ember lenni, makacs fejét mindig felhúzza, és követeli magának ami jár, a figyelmet, a törődést, az elismerést. Mellét döngetve bizonygatja nála okosabb, ügyesebb nem létezik a kerek világon. Ha valaki ezt cáfolni meri, az ego fölösleges vitákba keveredik. Ő játssza az önző, a kapzsi, a makacs szerepét bennünk. Ő áll bosszút sértettsége miatt. Ő érzi csalódottnak magát, ha nem kap elég figyelmet, vagy ha a külvilág visszajelzései nem az ő fenségét dicsérik.
 
Belsőnkben sokféle önmagunk él együtt testvérként, s attól függően, hogy kinek adunk hangot, olyan emberek leszünk. Bennünk lakozik Isten hangja, akire hallgatva jó úton haladhatunk. Legbelül ott rejtőzik gyermeki, spirituális önmagunk is ártatlanságával, jóságával, őszinteségével. Ezek mögött az árnyékban megbújik az ego, aki minden olyan pillanatban megjelenik, amikor veszélyben érzi magát, olyan arcunkat mutatva meg, amit még mi magunk sem ismertünk addig. Ilyenkor saját magát harciasan védelmező szörnyetegekké válunk, megbántva, megalázva másokat.
 

Következőleg, ha sértettnek érzed magad, mert valaki igazságtalanul bánt veled, vagy nem ismerte el képességeidet, esetleg hülyének nézett, lenézett, tedd fel a kérdést: van igazi okom arra, hogy rosszul érezzem magam, vagy csak az ego gonosz játékába keveredtem ismét?”. Ha csak az ego sértődött meg, akkor nincs amiért bánkódni, hisz tisztában vagy értékeiddel, még akkor is tudod mi az igazság, ha más erről másképp vélekedik.

 

Most élsz ...

„Nem ritka az olyan ember, aki egész életét arra várva tölti, hogy elkezdjen élni.” Eckhart Tolle

A vonaton nyomorogva előkapartam a telefonom, hogy ellenőrizzem a naptárban a teendőket, az elkövetkező eseményeket. Közben a vonat megrázkódott, az ujjam hirtelen mozdulata alatt szédítő gyorsasággal pördültek a napok, hetek, hónapok, évek, majd 2045-nél megállt. Eszembe jutott hányszor tesszük meg ugyanezt a valóságban is, átsuhanunk egy-egy pillanaton mert éppen unalmas, fájdalmas, vagy mert nem érezzük jól magunkat? Ugyanilyen szédítő gyorsasággal az életünket is végigpörgetjük, mindig valami jobbra vágyva. Soha nem vagyunk teljesen elégedettek, soha nem jó az, ami éppen ebben a pillanatban van.

Mindig várjuk a megfelelő pillanatot, amikor majd igazán élhetünk, találkozhatunk azzal, akit szeretünk, azt tehetjük, amit akarunk, vagy csak szeretnénk, hogy teljen már el gyorsan egy unalmas munkanap. Rágódunk a múlton, vajon mi miért történt, mi lett volna ha. Kémleljük a jövőt, negatív vagy pozitív gondolatainkkal alkotjuk meg a sorsunkat. Megfeledkezünk arról, hogy igazából mindig csak a most létezik, a jelen pillanatban élsz, a jelen pillanat a jövőd és az lesz a múltad. Mindig csak a most létezik, a múlt terheivel már nem nehezedik rád, a jövő pedig ezerszer megváltozhat. Nem számít éppen hogy érzed magad, csak most létezel, most szerezhetsz tapasztalatokat, most élvezheted a napsütést az arcodon, egy virágzó fa láttán most köszönheted meg Istennek, hogy nagyot alkotott, most mondhatod el a szeretteidnek mennyire fontosak neked, a hibákat is most követed el, most bocsáthatsz meg magadnak és másnak is.

Carpe diem. Seize the day. Élj a mának.

Annyira elcsépelt tanács, hogy már nem is értjük a mondanivalóját. Élvezd a mai napot, legyen akármilyen is, mert megismételhetetlen. Mindennek megvan a maga ideje, lehet a mai nap feladata az, hogy szenvedve tanulj hibáidból, vagy rájöjj valamire, vagy megváltoztasd az életed, vagy pihenj, dolgozz, szeress, felejts, tanulj, sírj.

Élvezd a napot.

Adj hálát az egészségedért.

Légy figyelmes a történésekre.

Bocsáss meg magadnak és ellenségeidnek.

Szeresd azt, aki megérdemli.

Ne halaszd az életedet holnapra.

Egyszer abból fog állni a most, hogy beteg leszel vagy egy veszélyes helyzettel találod szembe magad. Abban a pillanatban majd érzed, hogy mindennek vége, többet már nem lesz több időd megtenni semmit. Akkor majd rájössz, hogy minden apró vita, futás, kapzsiság, irigység, mohóság mennyire értelmetlen volt. S ekkor hangosan felröhögsz kicsinyességeden. Kezdj el élni a jelen pillanatban, vedd észre mi az, ami igazán fontos, hogy az életed ne a vicc csattanója legyen, hanem a mese vége.

Nyájszellem

„Bolond az, aki a saját világában él. (...) Én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni a életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják.”

Paulo Coelho

Miért vagyunk meggyőződve arról, hogy a mindenki által vallott igazság a jó? Csüggünk mások szavain, mint majom a banánfán, közbe más alakítja világképünket. Egyre inkább próbálunk mások véleménye szerint élni, Isten ments egy lépést is tegyünk anélkül, hogy ne mérlegelnénk előre, mit mondanának erre mások. Elítelnek, vagy csak dölyfösen félre fordítják a fejüket?

Miért kell mások tetszése szerint öltözni, viselkedni, véleményezni, dolgozni, egyszóval élni? Talán attól félünk, hogy nem fogadnak el, nem szeretnek majd eléggé, vagy esetleg bolondnak néznek? A legrosszabb az, hogy ezt belénk kódolták, úgy neveltek, hogy mások, a köz tetszésének megfelelő döntéseket hozzunk. 

Mindig is tiszteltem a polgárpukkasztó embereket, akik nem féltek kifejezni önmagukat. Bátrak, fekete bárányok a fehérek között, pisztrángok, amelyek nem mennek szembe az árral, csak lebegnek saját világukban boldogan.

Lehet a „mások” egy szülők által megalkotott szörnyeteg, ami fenyegetően a konvenciók batartására kényszerít. Ha már a szörnyeteg szorításában boldogtalanul vergődünk, erős kényszert érzünk arra, hogy betartassuk szabályait, mi is elíteljünk másokat. Folyamatosan ezt tesszük: mutogatunk, kritizálunk, okoskodunk, irigykedünk másokat nézve.

Az utcán kószáló embereket kémlelve, gyakran játszom azt, hogy próbálom kitalálni, ő vajon ki lehet, merre megy, hogy érzi magát. Ha ezt észreveszik zavartan kapják el tekintetüket a kiszemelt „áldozatok”, mert a szemükben én is a „mások” ijesztő csoportjához tartozom. Egyedül a gyerekek néznek a szemembe,  mosolyognak, integetnek, vagy csak morcosra húzzák a szájukat és elfordulnak nem törődve a véleményemmel.

Jó lenne bolondnak lenni,

kíváncsian, előítélek nélkül nézni az embereket.

Jó lenni naivnak lenni,

újra felfedezni a világot saját szemünkön keresztül.

Jó lenni önmagunk lenni,

félelmek nélkül, tudva mindenki elfogad.

Jó lenni saját álmaink szerint élni,

tudva bármi lehetséges.

Azt mondják...

Amikor betöltünk egy bizonyos életévet – mindenhol más – mondjuk a tizennyolcadikat, és a magasságunktól se remélhetünk már többet, azt mondják felnőttünk, felnőtté váltunk. A testünk kifejlődött. Ez nem jelenti azt, hogy lelkileg is felkészültünk a kihívásokra, hogy magabiztosan tudunk döntéseket hozni,  hogy tisztában vagyunk tetteink következményeivel és vállaljuk is értük a felelősséget, nem pedig másokat hibáztatunk.

Néha a felelősségvállalás gondolata félelemmel társul, főként olyan embereknél, akiket nagy fájdalom ért. Számukra egy veszélyekkel teli hely a világ, ahol nem biztonságos élni. Ezért berendeznek egy megszokásokkal teli, kényelmes életet maguknak, ahonnan nem szívesen mozdulnak ki. Nem tapasztalnak meg új dolgokat, nem fejlődnek. Toporognak egy helyben. A félelem bilincsbe veri, fogollyá teszi egy olyan börtönben, ahol a képességeiket soha sem használják fel. Nem képesek teljes életet élni. Örökké gyámolatlan gyermekek maradnak. Játékosság, felhőtlen szórakozás nélkül. Félelemmel és kétségbeeséssel körülvéve. 

Ha már felnőttünk, igyekezzünk lelkileg is „felnőni” a feladathoz. Ne féljünk az élettől! Megtanulni járni is ijesztő lehetett. De hol lennénk most, ha nem tettük volna meg az első lépéseket? Mi töltjük fel rémekkel a világot, mi képzeljük gyermekként a szörnyeket az ágyunk alá, felnőttként pedig az ellenségeket. Saját burkunkban élünk, az a mi világunk. Miért ne lehetne ez biztonságos, tele lehetőségekkel, és olyan emberekkel, akik a javunkat akarják? Feltételezzük. Az biztos, hogy amiért mindent rózsaszínben kezdünk látni, attól még nem tűnnek el a megpróbáltatások. De csak így tudunk tanulni, fejlődni.

Merjünk nagyot álmodni, merjük megvalósítani, élvezzük amíg itt vagyunk. Elvégre az élet egy nagy vidám park, ahol több ezer masina várja, hogy kipróbáljuk. Van, ami a magasba repít, boldoggá tesz, de olyan is akad, amitől hányni fogunk. A lényeg, hogy próbálkozzunk, mert másképp soha nem tudjuk meg, hogy „mi lett volna ha”, és hogy mire vagyunk képesek.

Kiindulópont

Gyakran merülnek fel kétségek bennünk munkánkkal, társunkkal kapcsolatban. Fejünk fölött buborékokban repülnek a kérdések: Jó hivatást választottam? A megfelelő társsal élek együtt? Szeret ő engem? Elég csinos vagyok? Hogy tudnék még több pénzt keresni? Majd ezek megválaszolására újabb „mi lenne ha...” kezdetű kérdések sorakoznak. De egy nagyon fontos kérdés szinte soha nem merül fel: szeretem önmagam?

Szinte kivétel nélkül mindig a világot fürkésszük boldogságunk után kutatva. Szerelem, vásárlás, pénz, szórakozás. Bizony nem vagyunk varázslók, nehéz manipulálni a külső események alakulását. Viszont magunkba nézve hatalmas erőre lelhetünk.

Önszeretet nélkül, az elégedetlenség bennünk állandó. Túl kövérnek/vékonynak tartjuk magunkat. A hibáinkat nagyító alá vetjük, így eltörpülnek értékeink. Minden energiánkat arra fordítjuk, hogy ezeket a hibákat kijavítsuk, eltakarjuk, közben értékes idő folyik ki a kezünk közül.

Ha tiszteljük, szeretjük önmagunkat és nem félünk időt fordítani arra, hogy magunkba nézzünk, rendbe tegyük a gondolatainkat és érzéseinket, akkor idővel a külső körülmények is a mi pártunkra állnak. Mert ha szeretjük önmagunkat, akkor nem tesszük ki olyan helyzetnek, amitől boldogtalanok, szerencsétlenek leszünk. Nem hagyjuk magunkat szenvedni egy olyan munkahelyen, ahol megaláznak. Nem kínozzuk magunkat egy megromlott párkapcsolatban. Tudjuk mi az, ami jár nekünk, amit megérdemlünk. Odafigyelünk az egészségünkre. Nem dohányzunk, nem eszünk, iszunk egészségtelen dolgokat. Hisz a test a lélek temploma.

Boldogságunk kiindulópontja mi magunk vagyunk. Az a belső erő, amelynek fényét a mindennapi külsőségek tompítják. A boldogságunkat saját magunktól várhatjuk el, nem kényszeríthetünk másokat arra, hogy elvárásaink szerint éljenek, ahogy azt sem parancsolhatjuk a napnak, hogy erősebben ragyogjon. A döntés a mi kezünkben van. Olyan munkát válasszunk, amivel segítünk, olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik felemelnek, olyan hobbikat válasszunk, amelyeket szívből csinálunk. Ne pazaroljuk energiánkat arra, hogy kijavítsuk Isten munkáját. Egyediek vagyunk és tökéletesek. Ne halogassuk az időt, mert, ahogy Coelho írta, egy nap majd felébredünk és már nem lesz több időnk megtenni mindazokat a dolgokat, amiket mindig is megakartunk tenni. A most elérkezett.

Túl gyorsan élünk. Szaladunk. Gyorsan alszunk, eszünk, még nevetni is gyorsan szoktunk. Majd szaladunk tovább. Elszaladjuk az életünket. Álljunk meg és engedjük, hogy a bennünk, a belsőnk legmélyén szunnyadó fényesség elárassza az életünket. Tegyünk magunknak egy szívességet: legyünk boldogok!

Mindezt Charlie Chaplin így fogalmazta meg:

Charlie Chaplin: Önszeretet

"Amikor elkezdtem szeretni magam, beláttam, hogy a fájdalom és a szenvedés óvtak meg attól, hogy a saját igazságom ellenében éljek. Ma már tudom, hogyan nevezik ezt: hitelességnek. Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem, milyen megalázó volt annak, akire ráerőszakoltam a vágyaimat, pedig tudtam, hogy sem az idő, sem az illető nem érett meg rá – még akkor sem, ha ez az illető én voltam. Ma már tudom, hogy nevezik ezt: öntiszteletnek. Amikor elkezdtem szeretni magam, nem vágyakoztam többé egy másik élet után, és láttam, hogy körülöttem minden kihívást és fejlődési lehetőséget jelent. Ma már tudom, hogy nevezik ezt: érettségnek. Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem, hogy mindig és minden alkalommal a megfelelő időben és a megfelelő helyen vagyok, és hogy mindaz, ami történik, helyes. Ekkor megnyugodtam. Ma már tudom, hogyan nevezik ezt: öntiszteletnek. Amikor elkezdtem szeretni magam, nem raboltam el többé magamtól a szabadidőt, és felhagytam azzal, hogy nagyszabású terveket szövögessek a jövőre nézve. Ma már csak azt teszem, ami örömöt okoz, amit szeretek, és ami megnevetteti a szívemet, és mindezt a saját tempómban és stílusomban. Ma már tudom, hogy nevezik ezt: őszinteségnek. Amikor elkezdtem szeretni magam, mindentől megszabadultam, ami nem tett jót az egészségemnek. Ételektől, emberektől, tárgyaktól, helyzetektől és mindattól, ami csak lehúzott és eltávolított magamtól. Kezdetben ezt egészséges egoizmusnak neveztem. Ma már tudom, hogy ez az: önszeretet. Amikor elkezdtem szeretni magam, nem akartam többé, hogy mindenben igazam legyen. Így ritkábban tévedtem. Ma már azt is tudom, hogy nevezik ezt: egyszerűségnek. Amikor elkezdtem szeretni magam, felhagytam azzal, hogy a múltban éljek, és a jövőmért aggódjak. Most már csak ebben a pillanatban élem az életem, ahol MINDEN történik. Minden napot megélek. Ez a tökéletesség. Amikor elkezdtem szeretni magam, felismertem, hogy a gondolkodásom nyomorulttá és beteggé tehet. Amikor felfedeztem a szívemben rejlő erőt, értelmem is fontos társra lelt. Ezt a szövetséget ma már így nevezem: a szív bölcsessége. Nem kell félnünk az önmagunkkal vagy másokkal folytatott vitáktól, konfliktusoktól és problémáktól. Néha a csillagok is összeütköznek, és utánuk új világok születnek. Ma már tudom, hogy ez az élet."