Azt mondják...

Amikor betöltünk egy bizonyos életévet – mindenhol más – mondjuk a tizennyolcadikat, és a magasságunktól se remélhetünk már többet, azt mondják felnőttünk, felnőtté váltunk. A testünk kifejlődött. Ez nem jelenti azt, hogy lelkileg is felkészültünk a kihívásokra, hogy magabiztosan tudunk döntéseket hozni,  hogy tisztában vagyunk tetteink következményeivel és vállaljuk is értük a felelősséget, nem pedig másokat hibáztatunk.

Néha a felelősségvállalás gondolata félelemmel társul, főként olyan embereknél, akiket nagy fájdalom ért. Számukra egy veszélyekkel teli hely a világ, ahol nem biztonságos élni. Ezért berendeznek egy megszokásokkal teli, kényelmes életet maguknak, ahonnan nem szívesen mozdulnak ki. Nem tapasztalnak meg új dolgokat, nem fejlődnek. Toporognak egy helyben. A félelem bilincsbe veri, fogollyá teszi egy olyan börtönben, ahol a képességeiket soha sem használják fel. Nem képesek teljes életet élni. Örökké gyámolatlan gyermekek maradnak. Játékosság, felhőtlen szórakozás nélkül. Félelemmel és kétségbeeséssel körülvéve. 

Ha már felnőttünk, igyekezzünk lelkileg is „felnőni” a feladathoz. Ne féljünk az élettől! Megtanulni járni is ijesztő lehetett. De hol lennénk most, ha nem tettük volna meg az első lépéseket? Mi töltjük fel rémekkel a világot, mi képzeljük gyermekként a szörnyeket az ágyunk alá, felnőttként pedig az ellenségeket. Saját burkunkban élünk, az a mi világunk. Miért ne lehetne ez biztonságos, tele lehetőségekkel, és olyan emberekkel, akik a javunkat akarják? Feltételezzük. Az biztos, hogy amiért mindent rózsaszínben kezdünk látni, attól még nem tűnnek el a megpróbáltatások. De csak így tudunk tanulni, fejlődni.

Merjünk nagyot álmodni, merjük megvalósítani, élvezzük amíg itt vagyunk. Elvégre az élet egy nagy vidám park, ahol több ezer masina várja, hogy kipróbáljuk. Van, ami a magasba repít, boldoggá tesz, de olyan is akad, amitől hányni fogunk. A lényeg, hogy próbálkozzunk, mert másképp soha nem tudjuk meg, hogy „mi lett volna ha”, és hogy mire vagyunk képesek.