Önkéntes rabok

Rohanunk a mókuskerékben, tesszük, amit tennünk kell, közben az idő múlását igazából csak a tükörbe nézve észleljük, ahonnan lassan eltűnik az addig minden reggel ránk tekintő lelkes fiatal, helyette egy fáradt, a megszokástól beszürkült tekintet köszön vissza. Élünk, jól vagyunk, de közben a lelkünk mélyén vadászó állatként ott lappang a félelem, ami arra vár, hogy alkalmas pillanatban kitörjön. Addig unatkozva, belsőnkbe mélyed és rágja azt, amitől állandó rossz érzés uralkodik el rajtunk. Mert ki ne félne? Mindenkinek vannak reális, de ugyanakkor valótlan félelmei is. Általában a haláltól és minden más ismeretlennek tartott, új dologtól, a változástól félünk a legjobban. Aztán az öregedéstől, a betegségtől, vagy hogy halandó lények lévén, bármelyik pillanatban elveszíthetjük szeretteinket. Állandóan aggódunk valami miatt.

Mindennapi félelmeink mellett a kreált lidércek is megférnek, amelyek általában valamilyen állatra (kígyó, pók, béka), vagy extrém helyzetre (fulladás, zuhanás, zárt helység) vonatkoznak. Ha a mindennapokban nem is, álmainkban gyakran szembesülünk velük, a bennünk lappangó érzések formát öltve mérgezik életünket.

Néhány ember esetében a félelem odáig elfajul, hogy fizikai tünetek húzzák meg a pánikroham vészharangját. Másnak hétköznapinak tűnő helyzet változik horrorfilmmé a beteg számára, mintha nem is ugyanazt a világot látnák. Az emberek mintha elvennék előle a levegőt, a falak mintha egyre közeledve egymáshoz, összeszorítanák. „Nem lehet kimenni, nincs menekvés, sok az ember, nincs levegő” – ezek a gondolatok suhannak át a fejében, közben a szív felgyorsult ritmusban ver, mintha ki akarna törni a helyéről, melegség önti el, remeg, érzi, hogy látása kezd elhomályosulni, végül földre zuhan a rémvilágnak hitt valóságban. Nem csoda, hogyha nem talál megértő fülekre, hisz másból ez a helyzet nem vált ki félelmet. De az ő rémei hétköznapi alakokat öltenek. A mai világ a pánikbetegségek, pszichológiai kórok virágzó kora, amikor mindenki fél a bizonytalanságtól.

A félelem mint normális reakció a veszélyre már rég elveszítette eredeti szerepét: felgyorsult életfunkciókkal megvédeni az embert olyan veszélyes helyzetektől, mint például egy vadállat támadása. Így élhette túl ősünk az erdőben, amikor nem csak vadászott, de ő is bármikor prédává válhatott. Manapság egy lekésett busz, egy veszekedés esetében az agy ugyanazokat a jeleket kapja, mint egy vadállat támadásakor. Ez nem csak az egészségre káros, de az életünkre is rossz hatással van. Ha például félünk az orvostól, ezért még akkor sem megyünk el hozzá, amikor betegek vagyunk, így akár bele is halhatunk egy amúgy könnyen kezelhető, elhanyagolt nyavalyába. Vagy annyira szeretünk valakit, hogy mindentől féltjük. Egy idő után fojtóvá válik ez a gondoskodás, elveszíthetjük azt, akit a legjobban szerettünk, mert éppen ettől tartottunk a legjobban. A felesleges félelemnek gyakran nagyon is valós következménye van. Nem hiába szokták mondani, mindenkit az éri utol a leghamarabb, amitől a legjobban fél.

Talán régebb azért nem voltak ilyen gyakoriak a pánikbetegségek, mert az emberek összhangban éltek Istennel, a természettel és egymással. Nem uralkodott rajtuk ekkora bizonytalanság. Csak élni – egyszerűnek tűnik, s a sok munka, probléma, félelem mellett mégsem sikerül. Ha hiszünk egy magasabb erőben, eléggé bízunk önmagunkban, akkor az ismeretlen nem félelemként jelenik meg bennünk, hanem reményként. Sokszor félelmeink miatt nem merünk új dolgokat kipróbálni, szégyenlősen kitalálunk magunknak egy kifogást, holnapra halaszthatjuk. De a halasztás a tagadás legveszélyesebb formája. Általában semmire sincs időnk, ezért néhány dolog mindig a holnapi teendők egyike marad. A félelmet úgy lehet a legjobban megszüntetni, ha szembenézünk vele, nem pedig gyáván elkerüljük. Ha mindentől óvjuk magunkat, bezárul előttünk a világ, félelmeink hálójában, rabként éljük le az életünket, amit ráadásul önként választottunk.

Amilyen az ember, olyan a világ

Általában, ha valami rosszul sül el, vagy már elegünk van mindenből, gyakran ismételgetjük: „elegem van a világból”. Ekkor nem a föld össznépességét hibáztatjuk silány sorsunkért, hanem a környezetünkben élőket. Hisz ők alkotják a mi világunkat. Mutatnak tükröt rólunk, befolyásolják sorsunk alakulását. De vajon hibáztathatók rossz kedvünk, szerencsétlenségünk miatt? Nem minden esetben. Legtöbbször a saját világunk, a bennünk rejlő rossz–jó egyensúly felbomlása miatt kerülünk szerencsétlen helyzetbe. Olyan a világ, amilyennek mi alakítjuk. Ha nem tetszik valami a külső környezetben, nem várhatjuk el, hogy miattunk hirtelen megváltozzon, inkább a hozzá való viszonyulásunkon kell módosítsunk. Magyarán, meg kell változnunk! Ez nem könnyű feladat, hisz évek hosszú sora alatt alakult ki az a komplex valami, amit énnek nevezünk. Az újévi fogadalmak kudarcba fulladása is alátámasztja, akármennyire zavar, nehezen válunk meg rossz szokásainktól. Ezek biza mindenkinek vannak, egyeseknek kevés, másoknak annál több. Az ember is kétpólusú összetevőkből áll, erényei mellett a sötét oldala is megfér. Az emlősök közül talán a legrosszabb fajta, hisz ő talán az egyetlen, aki képes megölni társait, vagy akár családját. Düh, méreg, irigység, féltékenység, rosszindulat, s még mennyi minden rejtőzik csendes énünk mögött. Jó emberek szeretnénk lenni, ami nem könnyű feladat, különböző helyzetek váratlanul kicsalják belőlünk a vadállatot. Szép lassan tönkre tesszük a természetet, az állatvilágot, sőt társainkat, családjainkat és önmagunkat is. Szemét, szemét hátára halmozódik, a kutyák rózsaszín ruhába tündökölnek, a fák a fenyvesekben való lobogás helyett, hű szolgaként biztosítják a meleget.

Rég nem a világgal van baj, hanem az emberrel. Mint egyenkénti defektek teszik tönkre a rendszert. Naponta többször hallhatjuk: „a mai globalizált, rohanó világban” – az ember tette ilyenné. S most a fene nagy sietségben, ezer egy feladata teljesítésében, a vásárlási rohamba belebetegszik. A pszichológusok örömére megsokszorozódott a depresszióban, szorongásban, pánik betegségben szenvedők száma. Mások az alkoholban, drogokban, a cigaretta füstjében keresik a megnyugvást. 

A politikusok nagy szavakkal biztatnak, a tudósok vért izzadva keresik a megoldásokat problémáinkra. Ehelyett, mindenki saját életét kellene rendbe tegye. Ha mindenki külön, eggyenként megerősítené magában a jót, boldog lenne, jó hely lehetne a föld. Lehet, egyetlen erős emberre lenne szükség, akinek hatáskörében mindenki könnyedén megváltozna. Ismerek csupaszív embert, aki nemcsak a saját életét, de környezetében élőkét is boldoggá tette. Csak reménykedni lehet, hogy jó irányban indul el a változás szele, és még azelőtt, hogy mindent tönkre tennénk. Amilyen az ember, olyan a világ.