Hívás anyaságra

Hiába csörög a biológiai óránk, szinte elsüketítve ordít a fülünkben, mégis próbálunk egy ideális környezetet kialakítani a gyermekvállaláshoz. Tudjuk, soha nem lesznek tökéletesek a körülmények egy olyan angyal számára, akit várunk és értelmet ad az életünknek. De megpróbálunk mindent, hogy azt kapja, amit megérdemel. Egy boldog anyát, aki nélküle is teljesnek érzi magát, és akire minden helyzetben kősziklaként támaszkodhat. Nemcsak egy lakást, hanem egy otthont. Egy olyan apát, akire lehet számítani, és mindig ott van, amikor szüksége van rá.

A legtöbb nő számára eljön a pillanat, amikor úgy érzi, itt az idő, hogy felvegye az anya szerepét. Ez megtörténhet bármikor, van, akinek a húszas éveiben, másnak a késő harmincas után. Ilyenkor bármit megtenne, hogy anya legyen. Ez a mindent elsöprő vágy a gyerek iránt, egyféle hívás az anyaságra. Mintha az apróság üzenne, hogy készen áll. Az üzenet, ami erőt és kitartást ad a közelgő nehézségek legyőzéséhez. 

Mikor jön ez a hívás? Miért nem könnyű észrevenni? A társadalom, a család, a környezet, a barátok folyamatos nyomást gyakorolnak a nőkre, akik betöltötték 30. életévüket. Van, aki már 25 éves korában találkozik a kérdéssel: "Mikor lesz gyereked?". Ha ez nem lenne elég, akkor rázúdul a közösségi médiát ellepő babák képe. Azt éreztetik velük, lekésnek, lemaradnak valami jóról. Ezért sokan igyekeznek, akár pár hónapos kapcsolat után, gyorsan egybekelni és gyereket hozni a világra. Mert "ez az élet rendje", "ideje volt", "ezt várták el tőlem". Mások makacson, a zaklatások ellenére kitartanak amellett, hogy megvárják a megfelelő időpontot, a hívást. Amit nem könnyű észrevenni, hogyha rémálmok gyötörnek és szorongás fog el akárhányszor meglátnak egy babapofit. A környezet nyomására, félelmek alakulnak ki, egyféle védekező mechanizmus, sokat ismételt, hol humoros, hol sértő válaszok sora. 

Illik-e, jogunk van-e, hogy akár egy idegentől, akár barátunktól, gyerekünktől ilyent és hasonlókat kérdezzünk, megjegyzéseket tegyünk: "Mikor lesz gyereked?", "Te sem leszel már fiatalabb", "Ki futsz az időből, nem elég megszülni azt a gyereket, fel is kell nevelni", "Milyen a gyermektelen életetek?" stb.? Általában nagyon hamar felmerül a kérdés, és olyan stílusban kérdezik, mintha az időjárásról érdeklődnének. De a szinte már robotszerűen ismételgetett, automatikusan kihányt kérdés előtt néha gondolkodtunk-e el, hogy mit teszünk? Lehet, hogy a kikérdezett alany úgy érzi nem lenne jó anya, és nem szeretne gyereket soha, nem akarja tönkretenni az életét, csak azért, hogy megfeleljen másoknak. Az is lehet, hogy már öt éve eredménytelenül próbálkozik teherbe esni, s ezzel a kérdéssel súlyos sebeket tépünk fel. Vagy már volt gyereke, csak szerencsétlen körülmények miatt meghalt, traumát hagyva maga után. 

A nők társadalmi helyzete megváltozott, már nemcsak anyák lehetnek, hanem tanulhatnak, szakmát választhatnak, fontos pozíciókat tölthetnek be. A társadalomban ugyanolyan fontos helyük van, mint a férfiaknak. Hogyha minden nő otthon üllő édesanya lett volna eddig, aki "feláldozza magát" a csemetéi számára, akkor a világ sokat veszített volna, orvosokat, tudósokat, felfedezőket, írókat, tanárokat.

A társadalom változott, de a nők felé felállított elvárások még mindig ugyanazok mint száz évvel ezelőtt. Azon nők felé, akik érzékenyek, de ugyanakkor nagyon erősek, akik tehetséggel megáldottak, okosak, erőst késztetést éreznek, hogy mindenkinek megfeleljenek, de ugyanakkor újszerű álmaik vannak. Nem a méhük határozza meg őket.

Ajándék

Nézelődő, járó-kelő emberek, akik a kirakatokat bámulják, szabadnapjukon pénzért akarnak boldogságot venni. Teljes tüdőből üvöltő gyerekek, akik épp móresre tanítják a szülőket, mert nem kapták meg, amit akartak. Doromboló autók, lehúzott ablakokon át bömbölő ricsaj. Napsütés. Vasárnapi forgatag. Az ember ilyen helyen lesütött tekintettel halad el, minél gyorsabban intézve el a bevásárlást. Tömeg. Hangzavar. Rémálmából egy hang ébreszti fel. Tiszta, szinte nem e világi muzsika. Szívfacsaró harmonikaszó. A hang felé fordulva, szokatlan látvány várja. Ősz szakállú, kék szemű öregember vallatja a hangszerét, közben mosolyog. Az utcán megnyitja a lelkét idegenek előtt, zenével, játékossággal, jó kedvvel, kedvességgel ajándékozza meg az arra járókat. Nem könyörög, sír, követel, hanem örömmel játszik és önzetlenül ajándékoz. Látszik rajta, nyomorú sorsa ellenére is boldog tud lenni, örömet tud lelni az életben. És ez a nagy dolog. Mert amikor jó hozzánk az élet, megad nekünk mindent, akkor könnyű jónak lenni és másokat segíteni. Az igazi nagyság abban rejlik, amikor kegyetlen a sors, de úgyis meg tudjuk találni a jót benne. 

Éltető energia

A szeretet mozgatja a világot. Ezért van erőnk felkelni minden reggel, ezért viseljük el a hétköznapok egyhangúságát, és ha szükség van rá, ezért vagyunk képesek emberfeletti erőt produkálni. Emiatt válhatunk jobb emberré, és tehetünk másokat jobbá. Ebből alakítunk melegágyat, ahol egy gyerek tökéletesítheti magát. Ettől látunk szépnek valakit, és ettől szépülünk meg. 

 

Sebzett felnőttként bizalmatlanul viszonyulunk hozzá. Mielőtt átadjuk magunkat a szeretetnek, hajlamosak vagyunk felmérni a helyzetet, eltöprengünk a másik megérdemli-e. Már tudjuk, szeretni kockázatos dolog, mert ha nem szeretnek viszont, akkor a végén ismét egy megbőszült grizzly medve szorításába találjuk a szívünket. Ki akarna sebezhetővé válni?

Szeretni kockázatos dolog, és csak a bolondul bátrak kiváltsága. Akik tudják, nem másért szeretnek, hanem saját magukért. A szíve a bíró, ami eldönti kit érdemes. Nem kérdezősködik, mint egy műtét előtt álló páciens, nem érdekli, hogy megéri-e mindez neki, vagy, hogy mekkora a lehetősége annak, hogy majd fájdalmai lesznek. Csak követi a parancsot. Nem kérdez, hanem szeret és bizakodik. Ettől a másik megszépül, még önmagának is meglepetéseket okoz, megjavul, pedig maga se hitte volna, hogy ez lehetséges. Meggyógyul. Kivirágzik. Mert legbelül mindenki jó ember, annak születik, de valakire szüksége van, aki szeretettel lehámozza a önvédelmezésként felállított falakat.

Az anyai szeretetnél nincs erősebb. Ő sohase kételkedik abban, hogy a gyermeke megérdemli-e a sok fáradságot. Vakon megadja neki az esélyt, hogy tökéletes legyen, és az ő szemébe az is lesz.

A szeretet életet ad. Éltet. Táplál. Biztat. Megszépít. Megjavít. Értelmet és erőt ad. Kihozza belőlünk a legjobbat. A sok fájdalom (folyamatosan aggódunk, féltjük) ellenére is megéri. 

Életünk feladata szeretni. Rajtunk áll, hogy bátran elvállaljuk és teljesítjük a feladatot vagy a biztonságban maradunk, megkeseredetten. Ha bátrak vagyunk, teljes életet élhetünk, megtapasztalva az élet fényes és sötét oldalát is. Ha gyávaként mindig csak védelmezni akarjuk magunkat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy soha nem találjuk magunkat a sötétben, de abban is, hogy a fényben sem, a tűzvonalban maradunk, középen.

Néha meg kell járni a poklot, hogy a legszikrányibb jótól is a mennybe érezhessük magunkat.   

Szerepekbe veszve

„Sorsszerepeid változnak, de minden maszk mögött önmagad vagy. Hiába múlnak el évtizedek, az Én vagyok nézett a szemedből akkor is, amikor kisgyermekként bámultad magad, amikor esküvői fátyol alól néztél a kamerába, és akkor is, amikor öt lármás unokád közül kiléptél a fürdőszobába, hogy ráncos, vén szemed alatt megigazítsd az elkent festéket. Az Én vagyok áll minden szerep mögött. (...)

Kell, hogy ott legyen benne az önálló Nőnek a családtól, anyaságtól, hitvesi sorstól teljesen független magántörténete is. A férjétől, gyermekeitől, de még a szerelmétől is teljesen szabad Én vagyok élmény.

Egy nő, akinek nincs centruma, és nincs mindenkitől független énélménye, az nem lehet sem jó anya, sem jó feleség, mert dülöngél, kapaszkodik, és abban a tévhitben él, hogy másokban találja meg önmagát”.

Müller Péter

Színpad az élet. A színtér, a dekoráció folyamatosan változik, ahogy a jelmezek, a szerepeink is. Kezdetben ártatlan, játékos gyerekek vagyunk, majd dühös, tomboló tinédzserek, gondterhelt, elfoglalt felnőttek, szeretők, anyák, nagymamák, és végül mindentudó idősek. Elveszünk a szerepeinkben, túlságosan beleéljük magunkat, túlságosan jól akarunk teljesíteni. Főleg ha szerelemről vagy a gyermekünkről van szó. Amikor szerelmesek vagyunk, teljesen a másikba olvadunk, a női empátia révén érezzük a másik vágyait, fájdalmát, annyira ráhangolódunk, hogy néha elveszítjük azt, amit mi akarunk. Már nem foglalkoztatnak a régi hobbijaink, nem is emlékszünk az elképzeléseinkre. Amikor édesanyák leszünk, az életünk már nem a miénk, gyermekünknek ajándékozzuk. Ez természetes, csodaszép. Egészen addig, amíg a szerelem el nem párolog és a gyerekek ki nem repülnek a fészekből. Akkor ott állunk csupaszon, egyedül és nem is ismerünk rá arra az emberre, aki a tükörből visszabámul. 

Jobb, ha már a legelején megismerjük önmagunkat, és folyamatosan küzdünk, azért, hogy ez az ember (nem nő, szerető, anya, feleség hanem EMBER) életben maradjon, túlélje a szerepeket. Aki saját magával barátságban él, azzal jó együtt élni és jó az ő gyermekének lenni. Soha nem mástól, hanem saját magunktól várhatjuk el a boldogságot.

A ki rejtőzik bennünk kérdésre csak a csend adhat választ. Az egyedüllét. Amikor magányosak vagyunk, akkor tudjuk meg, mi rejtőzik bennünk. Sokkal több van mélyen elásva, mint azt gondolnánk. Ki tudja honnan, talán előző életekbe felgyűjtött tapasztalat, vagy isteni sugallat.

Ha önmagunkért is élünk, nemcsak másokért, akkor nem érezzük a késztetést, hogy szemrehányást tegyünk az elvesztegetett időért. A szerep megszűnésével nem tűnik majd úgy, hogy az életünket vették el, mindazt, amiért érdemes volt élni. 

Legyél saját magad legjobb barátja, hogy amikor minden kötél szakad, azt mondhasd: „ne aggódj, rám mindig számíthatsz”.