A stressz, korunk oroszlánja

A stressz elkerülhetetlen velejárója az életnek, hacsak nem vagyunk remeték, akik a vilától visszavonulva élnek. Manapság már minden apróságon kiborulunk: amikor magunkra öntjük a kávét, kifogjuk a reggeli dugót, elkésünk, összeveszünk a főnökünkkel. De közben nem gondolunk arra, hogy ez a sok "apró" szerencsétlenség mennyire megterheli a szervezetünket. 

Annak ellenére, hogy senki nem szeret idegeskedni, nagyon fontos szerepe van és mindig is az volt. A stressznek köszönhetően (részben) maradt fent az emberiség, mivel életveszélyes helyzetekben mindig  készenlétbe állította a   szervezetünket. Például az őskorban, amikor őseink összetalálkoztak egy vérszomjas oroszlánnal szívverésük felgyorsult, és az agy meghúzta a vészharangot.  Ilyenkor ősünknek döntenie kellett túl élése érdekében, kialakult az úgymond "üss vagy fuss" helyzet.

Stresszes állapotban, felgyorsul az anyagcsere és a pulzus, emelkedik a vérnyomás. Az agyunk azt az üzenetet kapja, hogy életünk veszélyben van, és ezért corticotrophin-hormonokat szabadít fel, ennek hatására a vese adrenalin és kortizon termelésére serkenti. Az ember, ha veszélyben érzi magát a szervezete reagál rá. Ma már nem gyakran találkozunk össze felbőszült oroszlánokkal, de az agy igen, mert egy vonat lekésésekor az agy ugyanolyan vészjelzést kap és küld tovább a szervezetnek, mintha életveszélyben lenne.

Tehát stresszes helyzetekben beindul egy életmentő folyamat, de ha ez egy nap többször megy végbe, káros hatással lehet a szervezetre. Hosszú távon olyan betegségekhez vezethet, mint a vérnyomás megemelkedése, szív és érrendszeri problémák, megnövelheti az étvágyat, gyakori fejfájást okozhat, és legyengülhet az immunrendszer is.

Legtöbb embert a munkahelyén éri a stressz, ez ellen már sok országban próbálnak tenni valamit, például közös programok szervezésével vagy plusz szabadságok kiadásával. De otthon a csintalan gyerekek, vagy az éjszaka haza érkező, részeg férj sem jelent egy stresszmentes környezetet. Emberekkel vagyunk körül véve mindenhol, hisz így érezzük magunkat jól. De ki ne érzete volna egy őrült nap után, hogy mindent megadna egy magányos óráért?

A mai rohanó, modern világban mindenkinek megvan a maga oroszlánja, és szerintem nincs egy egységes recept a megszelídítésére. Itt az „üss vagy fuss” recept sem működik, mert hát hogy nézne ki egy monoklis másnapos férj, vagy mit szólna a gyerek, ha anya venné a kabátját s elmenne?

Mindenki saját maga kell, kialakítsa saját stressz mentes környezetét, mert ha nem akkor előbb utóbb megissza a levét a sok idegeskedésnek. Mert hát régen vége van a meztelenkedős, vadászós őskorszaknak, ideje, hogy a szervezetünk is észrevegye ezt!

Mikor kell meghalni?

A halál témája a legtöbb helyen tabu, de az embereket mindig is foglalkoztatta. Hogy halunk meg, mi lesz utána? Van, akinek a halál gondolata megmérgezi az életét, rettegve gondol a végső órára. De van, akit épp ez sarkal arra, hogy teljesebben éljen.

Az ember sok módszert kipróbált a jövő kifürkészésére, gömb, idő gép és így tovább. De tényleg szeretnénk tudni valójában mi fog történni? Szerintem, ha tudnánk, akkor sok mindent nem várnánk meg, hogy bekövetkezzen, előbb végeznénk magunkkal. Ki akarna bármilyen tragédia része lenni? De az élet tele van ilyesmivel. Kiskorúnkban el vagyunk zárva a szörnyűségektől (általában), a problémáktól, irigyeljük azt a „szép felnőtt világot, ahol mindenki azt csinálja, amit akar.” Amikor felnövünk, minden hirtelen olyan rossznak tűnik, megbízhatatlanok az emberek, probléma mindig van, és közel se tehetjük azt, amit szeretnénk.

Sok tragédiáról hallunk, gyerekek, tizenévesek halálhíréről hangos a sajtó. Nem fer ilyen fiatalon meghalni, „még alig látott valamit az életből”– zengik az emberek. De mivel nem vagyunk halhatatlanok, valamikor meg kell történnie. A vámpírok több száz évig is elélnek, de vajon irigyeljük őket? Néha igen, viszont máskor még a ránk váró 50 év is soknak tűnhet. Nem is beszélve egy nem vámpír száz évesről, aki már beteg és nem is élet az élet számára. Vannak, akik hosszú betegség után halnak meg, amit rengeteg szenvedés és még több lelki gyötrelem előz meg. Ha eljön a nagy kaszás jobb hamar végezni. Mi is az ideális idő és a mód? Mikor kell meghalni?

Amikor már megvívtuk az összes csatánkat, felneveltük, talpra állítottuk a gyerekeinket, amikor már kipihentük az élet minden baját és ropogós nevetéseit, amikor még egyszer utoljára végig emlékeztük az életünket. Amikor már utolért a betegség, az összeomlás. Gyorsan csendben és nyugodt lélekkel. Ez lenne az ideális. De sajnos az ideális terv elé sok követ görget az élet, ami nem enged meghalni: egyik az a tény, hogy nem könnyű meghalni, itt hagyni, amit megszoktunk, a másik a félelem, és a hozzátartozók, akik önző módon minél jobban ki szeretnék tolni a végső órát.

Hallottam, hogy vannak akik, azért félnek a magánytól, mert nem akarnak egyedül meghalni majd ha eljön az idő. Van egy rossz hírem számukra, ahogy Dr. House is mondta: mindenki egyedül hal meg. Abban a pillanatban, minden határt átlépve csak magunkra maradunk, nem számíthatunk senkire, nem vihetünk magunkkal senkit.

Akárhogy is legyen, ez közös bennünk, emberekben, a halál. Ez a hátborzongató érzés, néha megnyugtat, máskor a rettegésbe kerget. Fontos, hogy mindig teljes életet éljünk, nem halasztva el semmit, időt szorítva mindenre. Mosollyal az arcunkon és szívünkben a halál gondolatával talán az egyszerű dolgokat is képesek leszünk majd értékelni.

Bosszú éhség

A féltékenység mellett a bosszúvágy az egyik legönmarcangolóbb érzés. Ha valaki ártott nekünk, úgy tartjuk igazságosnak, hogy visszakapja ő is, azt, amit érdemel. Mert valahol mindenki igazságot akar, de kitől? A törvénytől, a rendőrségtől, a bíróságtól? Nem. Tapasztalatból tudjuk, hogy a mi igazságunk is eltorzítható, relatív és minden törvény alól van kibúvó. Amiben remélhetünk, az valamilyen felsőbb hatalom, ami irányítja életünket. 

Abban az esetben, ha mi szeretnénk kivívni a saját igazunkat, még rosszabbat teszünk.  Azt szokták mondani, hogy a bosszú csak bosszút szül. Így belekerülünk egy soha véget nem érő harcba, ami megmérgezi az életünket, lefoglalja gondolatainkat. Néha a legjobb megoldás, ha elfelejtjük, akármennyire is bánt.

A filmekben a rossz mindig megkapja méltó büntetését, még a mesék is erről szólnak. De vajon tényleg így van? Nem azért szerepel a mozi vásznon, mert mindenki ezt szeretné, de valójában nem ez történik?  A valóságban a mozitól elszakadva, létezhetnek olyan emberek, akik egész életükben becsaptak másokat és mégsem bűnhődtek miatta?  Én remélem, hogy mindenki visszakapja, amit érdemel.

Tobb erdekes blog

Magyar Blogok

Szerelem, a vándorló szellem

Sokan próbálták meghatározni, ezt a fellelkesítő, szupermen erőt adó, mennybe repítő érzést. Hasonlították jó és rossz dolgokra is, asszociáltak mennyre és pokolra, mert ami néha a mennyekbe repít, az a mélybe is magával húzhat. Akárhogy is, mindig egy olyan érzés volt, amire az ember áhítozott, s néha amitől ordított fájdalmában, mint egy beteg állat.

Én egy szellemhez hasonlítanám, na nem azért mert láthatatlan, hanem mert amíg nem vagyunk szerelmesek, addig csak ott motoszkál bennünk. És amikor rátalálunk valakire, akkor megszemélyesül, formát ölt, megszépítve, azt, akibe beleköltözött. Ilyenkor, a "szellem" miatt nem látjuk a másik hibáit, elviseljük a rossz szokásait. Ezért van az is, amikor szakítás után egy évvel találkozunk az ex-el, s ez jut eszünkbe: "Úr Isten, mit láttam benne? Mindig ilyen nagyok voltak a fülei?" A szellemet láttuk benne, aki idő közben elköltözött.

Az egyik nagy hibája az embernek, hogy ragaszkodik valakihez, a szerelem miatt. De azt gyakran elfelejti, hogyha a másikat el is veszítjük, az érzés, a "szellem" megmarad, csak méltó testet kell keresnie. Nem kell félnünk attól, hogy szakítás után elmarad ez az érzés, mert végig kíséri életünket. Ne ragaszkodjunk senkihez, csak azért mert félünk.

Becsület

A becsület régebb mindennél fontosabb erény volt, főleg a falusi emberek számára. Nem létezett, a becsületsértésnél nagyobb rágalom. Nem loptak, hazudtak, nem csaptak be önérdekből senkit. Nem lenne jobb egy olyan világ, ahol kihúzott háttal mehetnénk az utcán, és nem kellene gyanakodva nézni az emberekre?

Ma egyre jobban romlik a helyzet: lopás az utcán, sőt még az otthonunkba is betörnek és elviszik a fáradságos munkával összegyűjtött értékeinket. Becsapnak, kirabolnak, sehol egy kedves szava nincs senkinek hozzánk. Becsület ilyen helyen? Olyan, mint a félénkség az oroszlánnak, csak hátráltatja a túlélésben. Az ilyen embert becsapják és kihasználják. Ironikus módon ez a rég megbecsült, értékes tulajdonság manapság hátrányt jelent.

Ezek után kérdezem én, az ember tényleg olyan lesz, amilyen a környezete? Mert hát, csak egy mártír maradna ilyen vad helyzetben még mindig szelíd és becsületes. Az ember tűr, tűr, de egy idő után a bosszúvágy, a becsapottságból adódó keserűség megváltoztatja. Nem teljesen öli ki belőle a becsületességet. Az ember  csak lefagyasztja, elteszi jobb időkre.

De lesz valaha is jobb a helyzet? Egyáltalán mi történt az emberekkel? Elhiszem, válság van, s kell a pénz, de arra nem gondol, amikor elemeli a buszban azt az 50 lejt, hogy a másiknak is szűkösen van, lehet abból akart cipőt venni gyerekének? 

Egy ilyen társadalomban, ahol mindenki csak önmagára gondol, nem lehet fejlődni. A gazemberség, mint ragályos lepra terjed egyik emberről a másikra. Mit tehetnénk? Nyitott szemmel járjunk, és még azért se hagyjuk magunkat. Ne hagyjuk, hogy a pénztárcánkkal együtt a becsületünket is elemeljék. Ha becsapnak, meglopnak legyünk még becsületesebbek, még azért is! Így hátha jobb lesz a helyzet, és a gyerekeink majd nem kell vívódjanak, büszkén és kérdés nélkül lehetnek becsületesek.

Life analysis

Vannak, akik elgondolkodnak az életen, és vannak, akik töprengés nélkül élni tudják. Én azok közé tartozok, akik elgondolkodnak rajta, minden mondat végére kérdőjelet téve. Mert ez a bonyolult szerkezet, amit életnek nevezünk, néha megmagyarázhatatlan. Sok rejtélyt hordoz magában, de a titka az egyszerűségében rejlik.

Mindenki keresi a válaszait az életben, a boldogulásához vezető utat, az igazságot és talán még önmagát is. A saját életünk a legközelibb, de néha jó, ha beleéljük magunkat mások helyzetébe, mert empátiával, mindenkit a saját nézőpontjából meg lehet érteni. Mindenki keresi a nagy választ: létezése értelmét. Néha nem  is talál reális magyarázatot rá. Mert olyan szürreálisnak tűnik az élet, mint egy Picasso kép. Zavaros nem állnak össze a dolgok, de a lényeg mégis ott rejtőzik mögötte. Aztán vannak olyan pillanatok, amikor minden összeáll. Értsük az ok-okozatát az eseményeknek. 


Nem tudjuk, mi miért történik, mi mozgatja életünk eseményeit, létezik a sors? Tudósok próbálják megadni a válaszokat, szerintük az időutazás se lehetetlen. Hányszor pörgettük volna vissza az időt, hogy kijavítsuk végzetes hibáinkat, vagy mert szerettünk volna ismét együtt lenni valakivel? Lehet bármiféle magyarázat, ami dús fantáziák képzelgését tükrözi, nem bizonyítható. Mindenkinek meg kell találnia saját válaszait.

Szerintem, a legérdekesebb megismerni mások életét. Ezért szeretem hallgatni az embereket, ezek közül is főleg az idősebbeket. Mert mindenkinek meg van a maga története, ami a végével teljes. Ez az időseknél már szinte nyilvánvaló. Az ember kíváncsi természete miatt, szereti kilesni mások életét. Ezért is vannak a filmek. Keresve figyeljük a színészeket, hátha valamelyikben magunkra ismerünk. 

„Life is good” visszhangzik a reklámokból. Néha tényleg az tud lenni, de máskor mintha sötét erdőben bolyongnánk. Vannak, akik nem is csinálják végig, egyszerűen nem bírják már elviselni. Tényleg annyira „good” lenne? Szoktuk mondani jó a gazdagoknak, a szépeknek, az okosoknak.... Én nem hiszem, hogy valakinek is jobb lenne, mindenkinek egyformán van elosztva a jó és a rossz. 

Az öregek már láttak háborút, békét. Sok olyan dologról tudnak, amiről nekünk fogalmunk sincs. Élő, két lábon járó történelmi könyvek, drámák és vígjátékok egyben. Tanúk régi idők meséiről. Ha így tekintünk rájuk, nem pedig úgy mint, meggörnyedt idős „gyerekekre”, akkor értékes információk birtokába juthatunk. Ha meghallgatjuk élettörténeteiket, talán az életünkben levő rosszat sem látjuk  olyan nagy tragédiának a háborúhoz viszonyítva. Tehát ne habozzunk, nagyszüleinket meghallgatni, megismerni a történetüket. Mert ha nem tesszük , akkor a holttestükkel a történetet, az élettapasztalatot, s valónk egy részét is eltemetik.