Mert gonoszak az emberek

Amíg gyerekek vagyunk csak mosolygó fejű felnőtt arcok fordulnak felénk. Úgy érezzük itt biztonságban vagyunk, hisz mindenki szeret, mindenkibe meg lehet bízni. Hogy is bántanának egy angyalártatlan kis gyereket. De amikor kinőttük már a gyerek szerepet, felnőtt bőrbe bújva mi is derűs arccal nézünk a gyerekekre, de a többi felnőttre valahogy másképp... Álarcokat öltünk magunkra, van akinek a kedveset, megértőt mutatjuk, és van akinek a mogorvát. De már messze menőlég nem önmagunk vagyunk. Szerzünk barátokat és ellenségeket, bízzunk és gyűlölet fűt a bosszú vágytól. Mert eredendően bűnös emberek vagyunk, tele apró emberi gyengeségekkel. Szeretünk, de féltékenyek, irigyek vagyunk azokra, akiknek meg van mindaz, amiről mi csak álmodni merünk. Mohóak vagyunk, nem tudunk mértéket tartani, habzsoljuk az életet. De ami a legrosszabb, hogy gonoszak vagyunk. Ha a körülötted levő emberek arcáról az álarcok mind lepotyognának, felfedve az igazságot, elárulva éreznéd magad. Mint egy rémálom jelenne meg a legjobb barátod, a szerelmed, azok az emberek akikkel életed legnagyobb részét leéled. Eddig felfedetlen hazugságok, árulások, irigységek, megcsalások kerülnének felszínre. Elárulva éreznéd magad, többet nem tudnál megbízni senkiben. És nem is szabad, amíg az embereket egyéni érdekük, büszkeségük és jólétük vezeti.

Egyesek azt hiszik magukról, hogy ők képviselik a megtestesült tökéletességet, és ezt nem félnek fitogtatni. Szórják a kritikát, mind a virág a magvait. Csak azért, hogy nehogy csorbuljon tökéletesnek hitt képük. Mindeközben nem félnek mást a sárba tiporni. Életünk mindig felfejlődik egy olyan szakaszra, ahol már túl vagyunk millió csalódáson, kiábrándulunk az emberekből, s ezt minden eltelt nap csak megerősíti. Ha nem vagy elég erős, ha nem válsz gonosszá, legalább a felszínen, ha gyenge maradsz eltipornak az emberek. Ha látják, hogy lehet bántani, megteszik. Ha nem állsz ki magadért, más nem fog helyetted.

Kegyetlen idő

Az emberek mindenkori ellensége az idő, ami jelzi az élet és minden boldog pillanat múlását. Ami a legrosszabb nem tud tenni ellene, összetörheti az órát, vehet ránctalanító krémet, körömmel ragaszkodhat dolgokhoz, attól az idő még kegyetlenül, visszafordíthatatlanul halad előre. A fiatalok egyszerűen természetesnek veszik, nem gondolva arra, hogy minden jelen pillanat egyedi, és múlékony, mint a gyertyaláng a nyitott ablaknál. Idősebb korba sem értékelik az idő hatalmát, nem tudják értékes pillanatokkal feltölteni. Elpazarolnak megannyi boldog pillanatot, azért, hogy dolgozhassanak. Mert sajnos időnk nagy részét a munka tölti ki. Milyen ironikus, mindig dolgozunk, hogy élhessünk, s közben nem marad időnk élni. 

Nincs időm! Mondják az emberek, és milyen idegesítően hallgatják ezt a halálos betegségben szenvedők, akiknek nem adatott meg az a megnyugtató bizonytalanság, ami halálukra vonatkozik. Azt gondolhatják: „nincs időd, miről beszélsz, nekem meg vannak számlálva életem utolsó órái, percei, pillanatai, egészen az utolsó lélegzetvételig”. S nekünk még sincs időnk semmire.... Nincs időnk, hogy elgondolkodjunk az életünkről, hogy esti puszit adjunk a gyerekeinknek, hogy egy idős embert átvezessünk az úton. Nem hagyunk időt az igazán értékes dolgokra. A kapcsolatok egyre felszínesebbekké válnak, az olyan értékek, mint a hűség, barátság, emberség kezd kihalni belőlünk. Nem tudjuk felállítani a megfelelő fontossági sorrendet. 

Addig halasztgatjuk a dolgokat, amíg már tényleg nem marad több időnk. Közhely, hogy úgy kellene, éljünk a mában, mintha nem lenne holnap, de igaz. Mindenki a jövővel foglalkozik, egyesek a múltban vergődnek. A jelen miért csak kevesek számára fontos? A mostani pillanat az életünk, az kellene, a legfontosabb legyen. Belőle lesz a múlt és ő volt a jövő. 

Igen, kegyetlen az idő, forog, csak forog, s nincs olyan erő, ami megállíthatná, csak egy napra is. Hogy ne legyen rohanás, ne jelenjenek meg újabb ráncok, ne legyen több elhalasztott csók, hogy minden beleférjen ebbe a szűkre szabott kabátba, amit életnek hívunk.