Egyre kevesebben

Nemrégiben megszületett a föld hétmilliárdodik lakosa, viszont Gyergyószéken több mint háromezer emberrel kevesebben élnek, mint ezelőtt tíz évvel. Más országokat a túlnépesedés veszélye fenyeget, minket az elöregedés. A csökkenésbe természetesen beletartoznak a meghalt személyek is, de ezt leszámítva, a számok nyilvánvalóan arra utalnak, hogy egyre több helyi hagyja el szülőföldjét egy szebb élet reményében. Általában a fiatal, még családalapítás előtt álló személyek szánják el magukat erre a lépésre, így az idősebb korosztály marad, ami társadalmunk elöregedéséhez vezethet. Hogy mi az oka az egyre gyakoribb elköltözésnek, az nyilvánvaló, senkinek sem kell különösebben magyarázni.

Fiatalok, akik idegenbe mennek egyetemre, gyakran munkahelyet is kapnak tanulmányaik befejeztével, ami okot ad a letelepedésre. Mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki külföldön dolgozik, vagy több év külföldön dolgozás után oda is költözött. Amerikában „rabszolgaként” háromszor annyit kereshet, mint itthon egy jobb poszt betöltésekor. De vajon a külföldön való hajsza után hazatérnek? Lesz majd olyan időszak, amikor minden vándor hazatér megpihenni (és nem csak karácsonykor)? 

Az sem titok már, hogy sokkal több ember hal meg, mint amennyi születik. Ebben az a legnagyobb probléma, hogy amíg a születéseket szabályozni lehet, a halált nem. A modern világ egyik nagy vívmányaként mindenki maga dönti el, mekkora gyermekáldást bír meg a pénztárcája. Mert elsősorban ezt veszi figyelembe, számolni kezd, kell babakocsi, pelenka, na meg aztán az egyetem. Nincsenek is már tízgyermekes családok. Régebb nem lehetett „megszabni”, hány gyermektoroktól legyen hangos a ház. Ez a mai nők hibája is, akik inkább karriert szeretnének, mint gyereket. Manapság egy nő sem tudna elképzelni tíz nehéz kilenc hónapot, tíz vajúdást. Akkor se lehetett könnyebb vagy olcsóbb gyereket felnevelni, de „valahogy mindig vót”, ahogy az idősek mondják. Az Istenben való bizalom és egymás szeretete, ami erőt adott nekik.

A mai fiatalok már más korszak „termékei”, mások az elvárásaik és a helyzet is, amiben boldogulniuk kell. Itthon, Gyergyószéken nincs elég munkahely a fiatalok számára, ha van is, több éves tapasztalatot követelnek. Ha nincs munkahely, ha még dolgozni sem hagyják őket, természetes, hogy máshol próbálnak szerencsét. Ki a hibás, a szülőföldjét hűtlenül elhagyó fiatal, vagy azok, akik nem adnak esélyt a pályakezdőknek? 

 

Ez a zord, hegyekkel körülvett térség egyre inkább kongani kezd az ürességtől, egyre inkább visszhangzik az itt maradt emberek sóhajától. Ami biztos, az alap megmarad, az idősebb korosztály, akárhogy is, de boldogul itthon. Mert sehol sem könnyebb, külföldön sincs kolbászból a kerítés – ahogy szokták mondogatni. Könnyebb menekülni, mint küzdeni. A székely nép pedig sok mindent megélt. Ha fogy is, azért van, aki megmarad szilárd alapnak, mint a hegyek. Régebb a háború szedte áldozatait, csökkentette a népesség számát, manapság az elégedetlenség. 

 

Sokan maradnak itthon, hogy közösen olyan lehetőségeket alakítsanak ki, amelyek a jövő fiataljait talán majd maradásra bírják. Mert nem az egyén boldogulása, hanem a közösségé az, ami igazán fontos.

Pénz, ami nincs

Pénz, pénz, pénz. Minden örömünk és bánatunk forrása. Örülünk, ha van, és megvehetjük, amire oly régóta vágyakoztunk, de bánatunk forrásává válhat, ha nem futja belőle még a gyerekünk vacsorájára sem. Családokban a legtöbb veszekedés a pénz miatt tör ki. A bűnök elkövetésében is nagyrészt a pénz a ludas: irigység, lopás, hazugság, csalás. Manapság nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, ami nem csoda, hisz megélhetésünk egyik alapvető forrása. Ha nincs, akkor megnehezíti az egész életünket, ha viszont túl sok van, akkor tönkreteszi személyes kapcsolatainkat, hiúvá és önteltté tesz. 

 

Az emberi mohóság a pénz birtoklási vágyában mutatkozik meg leginkább, akármennyi is legyen belőle, mindig többet szeretnénk, betelhetetlenek vagyunk vele. Értéke mindenki számára más. Mást jelent a több milliárddal rendelkező üzletember számára, és mást egy több gyermekes, szegény család fejének, akinek néha még a létminimum megteremtése is emberfeletti erőfeszítést igényel.

A „nincs pénzem” kijelentés elég gyakran elhangzik környezetünkben, sőt mi is nagy szeretettel ismételgetjük, miközben nem a tényleges értelmében használjuk. Panaszkodunk, miközben nem tudjuk (a legtöbben), mit jelent a szegénység. Amikor sokkal kevesebb a bevételünk, mint amire ténylegesen szükségünk lenne az alapszükségletek kielégítéséhez. 

 

Ebben a zagyva, összezavarodott világban mindenkinek akad olyan pillanata élete folyamán, amikor egyszerűen utálja a pénz, azért, mert nincs, vagy épp azért, mert túl sok van. Azért, mert eltorzítja ítélőképességét, vagy mert más emberré teszi.

Többen megpróbálkoztak már nélküle élni, ilyen a 69 éves Heidemarie Schwermer, aki annyira elszörnyedt a hajléktalanok sorsán, hogy elhatározta, nyit egy cserebere boltot, ahol bárki eladhatja tárgyait vagy képességét beválthatja olyan dolgokra, amire éppen szüksége van. Így már 15 éve pénz nélkül él, és elmondása szerint soha nem volt boldogabb. Talán nem kell ennyire drasztikus változásokat hozni ahhoz, hogy boldogok legyünk pénz nélkül is, csak egyszerűen nem kell annyira fontosnak tartani.

Amikor gyűjtésről van szó, beteg, szegény vagy külföldön érvényesülni próbálók számára, egyből bizalmatlanok leszünk. Egy kicsi, fekete emberke telepszik a bal vállunkra, és ilyenfajta gondolatokat sugall: „biztos, nincs is rá szüksége”, „csalók”, „nem is arra költik a pénzt”, vagy „az nekem hol jó, ha segítek, hogy fog visszatérülni nekem?”. A pénz nemcsak bizalmatlanná tesz, de önzővé, szívtelenné is. Nem szívesen adjuk ki pénztárcánkból féltve őrzött bankóinkat idegeneknek, még akkor sem, ha másképp felesleges dolgokra költenénk. Mit kapunk cserébe, ha adakozunk? A segítés szívmelengető érzését, ami által jobb embernek érezzük magunkat, és annak a gondolatát, hogy talán azzal a kevés pénzzel, ha csak pár pillanat erejéig is, de örömet szereztünk olyan embereknek, akiknek kevés alkalmuk van boldognak lenni. Ha adományozásról van szó, kergessük el a kicsi fekete ördögöt a vállunkról, ne hagyjuk elkedvetleníteni magunkat negatív gondolatokkal. Szombaton ezt több száz ember megtette, és pénzéért cserébe – amit a szegényeknek ajánlott fel, e miatt lemondva egy csokoládéról vagy épp egy csomag cigiről – gyertyát kapott. Minden gyertya mintha fényesebben világított volna, mintha fűtötte volna az emberekből áradó jóindulat. Mert nem szabad a pénz fontosabb legyen, mint egy rászoruló, környezetünkben élő ember megsegítése.

Névtelenül

A monoton hétköznapi udvariasságból kilépve, az internetes világ kapujában csodás érzés uralkodik el rajtunk, izgalom, amit a láthatatlanság biztosít. A neten bárkik lehetünk, valódi lényünktől függetlenül, bármit megtehetünk, amit a való életben a belénk sulykolt erkölcs nem engedne. Ezt a világot, amelyben bujkálni lehet, szüleink nem ismerték, ők szigorú erkölcsi szabályok közt nevelkedtek, amit nekünk is átadtak. Ezek, mint kódok beépítve működtetik viselkedésünket, határozzák, meg mit teszünk bizonyos helyzetekben. Többek közt ezekre hallgatunk, amikor eldöntjük mit illik és mit nem.

Az internet lehetőségekkel teli világában ezek a tanult viselkedési formák, felszívódnak, mint cukor a teában. Így az interneten erkölcseinktől elszakadva virtuálisan egy név mögé képzelt személlyel beszélünk, szidjuk, veszekszünk vele. Az internetes portálok kommentjeinek nagy része is mocskolódás, szidalmazás vagy éppen valamilyen nehéz helyzet kihangsúlyozása. Egy kitalált név mögé rejtőzve, mindenki gyáva állatként támad a másikra. Megteheti, sőt azt hiszi az ő igaza örök érvényű, rajta kívül mindenki hülye, inkompetens, egyszóval ő az emberiség megtestesített tökéletes példánya a világgal szemben. A kommentekben nem félnek se embertől, se Istentől (jelzem még mindig névtelenül), sőt ilyen közegben még az elöljárókat sem félnek becsmérelni. Hol a tisztelet? Ilyenkor a cikkhez írt kommentek a témától több mérföldre elszakadva olyan fontos vitákat döntenek el, mint, hogy ki székelyebb a székelyebbnél, ki okosabb a másiknál, ki tudja a legkacifántosabban írni a trágár szavakat. Mintha az utcákról visszaszorított agresszió az interneten folyna szét.

De mi értelme? Az igazán becsülendő rendezvényeknél az esetek egy százalékokban valaki elismerően böffent egy annyit, hogy „szép”. Ha pedig a téma megvitatása, a témával kapcsolatos vélemények megbeszélése, vagy a cikk méltatása már rég homályba merült, mitől releváns a hozzászólás?

A névtelen, meleg biztonságot nyújt, ami mögül nyugodtan támadhatunk, gyáván és méltatlanul, ahelyett, hogy szemtől-szembe vagy legalábbis nevünket vállalva megbeszélnénk a problémákat. Mert van, aki a nevét áldozza fel ilyen viták forgatagában, egész napos, szívvel-lélekkel írt munkáját teszi közzé, névvel. Mintha meztelenül állna a tömeg előtt, aki szidalmakkal biztatja a továbbhaladásban. Ha valakinek a munkáját becsmérlik, akkor őt is. Egyeseknek még fontos a becsület, amit a névtelenség mögött bujkáló árnyak bemocskolhatnak.

Gyertyafényes emlékezés

Különös hely a temető, csendes nyugalmat áraszt, mégis valami ijesztőt takar. Földdombok, betonnal fedett fekhelyek azt suttogják, hogy ott valaha egy ember talált örök nyugalomra. A dombok felett betűk, képek állnak fehér vagy fekete márványon, mint bizonyítékai az életnek. Sétálva a sírok közt, különös felfedezéseket tehetünk: apró sírhely – csecsemőhalál, gondozatlan sír –eltávozott hozzátartozók. A hallottak helyett a sírok beszélnek, milyenségükkel, felirataikkal, gondozottságukkal. Mind kövületei az élet tragikus pillanatainak, ami körül valaha kétségbeesett emberek álltak, keserves könnyükkel áztatták a földet. Végignézve a sírok sokaságán, elgondolkozunk: mennyi fájó pillanatot okoztak, pedig az élet karcolta oda őket. Talán ezeknek a fájó pillanatoknak köszönhető, hogy az év legtöbb napján üresen áll a temető, megnyugtató csendjében csak néha hallatszik egy özvegy mozgolódása, amint öntözi a virágot szerelmese sírján. A temető sírjai magányos, elhagyatott emlékekként állják az idő múlását. 

  

De az évnek van egy napja, amikor egyszerre emberektől, virágoktól lesz népes ez az elhagyatott hely. A sötétben gyertyafény világítja meg a temetőt. Ilyenkor imádkozunk azokért, akik már nincsenek közöttünk. Imádkozunk lelki üdvükért, s közben észrevétlenül is megrohamoznak az emlékek, jók és rosszak. Ilyenkor olyan emberek arcát próbáljuk felidézni, akiket talán nem is ismertünk, de elődeink, rokonaink voltak, vagy olyanokét, akikkel régen együtt éltük a hétköznapokat. 

A temetőben, holtakra gondolva észrevétlenül is megborzongat a halál lehelete. Nézzük a mellettünk levő idős hozzátartozónkat, aki már ide kívánkozik, erre a kietlen, csendes helyre. „Ne hülyéskedjen, mama, még nincs itt az ideje” – mondjuk, s közben tudjuk: szavunk hazugság, mert az egyre kisebb, beteges testből a meggyötört lélek már ide kívánkozik, a földhalom alá, ahol örök nyugalomban lehet, ahol november elején élvezheti rokonai látogatását. Ilyenkor a halál szagától rettegve, eszünkbe jut, hogy nem vagyunk halhatatlanok, éveink száma ezen a földön véges, s eljön a nap, amikor mi is ebbe a világba költözünk. Abban a pillanatban nem lesz már rejtély előttünk, megfejtődik a temetők titokzatos világa, a láthatatlan láthatóvá válik hirtelen, az addig ijesztő világ nyugalommal telik meg. A tévéből nap mint nap láthatjuk, hogy a balesetek milyen hamar megtörténnek, váratlan, lehetetlen pillanatokban, nem véve figyelembe se kort, se nemet. A „kaszás” nem válogat, amikor valakinek elérkezett az ideje, ő ott lesz, az országúton, a kórházban, de még az otthonokban is. A temetőbe tett látogatásunkkor, eljátszva a halál gondolatával, megemlékezve elhunytainkról, a novemberi temető hangulatától kicsit kábultan, mondhatni boldogan térünk vissza otthonunkba, ahol kicsit jobban élvezzük hétköznapjainkat, mert értékeljük, hogy élünk.

 A közelgő megemlékezésre György Emőke szavaival készüljünk fel: „Gyertyaláng fénye áthatol a kínokon, selyem krizantém pompázik a sírokon, keresztfát díszít halvány rózsaszál, minden lélek ma kicsit visszaszáll, hogy együtt legyen, hogy együtt legyünk, ölelő csendben csak emlékezünk, mint nyári réten a szentjánosbogarak, gyertyák százai fénylőn világítanak, megőrizve szerettünk emlékét, imánkkal segítve pihenését, révedő szempár sírhantot bolygat, reszkető kéz könnycseppet morzsolgat”.

Őszi kacatok

Ősszel még a lusta háziasszony is teljes gőzzel nekiesik a nagytakarításnak, tudván, a hideg miatt erre egyre kevesebb alkalma lesz erre. A nagy hévben – ablakpucolás, portalanítás, lomtalanítás – furcsa kincsekre akad: fülbevalója rég elveszített párjára, gyereke elhagyott plüssmackójára vagy egyszerűen emlékekre. Porban bujkáló darabjaira az életének.

Az őszi takarítás során kacatjaink közt, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, mesés utazásban lehet részünk. Egy régi sál, egy rég elfelejtett könyv, egy levél – kezünkbe tartva mintha millió percet haladnánk vissza a múltba. Egy ártatlan tárgy, ami kulcsként enged be rég elzárt életünkben. Hirtelen feltáruló emlékek mellé képek, illatok, zenék és emberek is társulnak. Ezek által egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott vagyunk, életünknek ama letűnt szakaszán, események pörögnek le hibák és fájó emlékek tépődnek fel. Aztán egy szólításra, telefoncsengésre feleszmélünk, visszatérünk a jelenbe.

Az élet egy színpad – szokták mondani –, amin mi vagyunk a színészek. Életünk folyamán sokféle szerepet eljátszunk, álarcok sorát öltjük magunkra, vagyunk diákok, szeretők, feleségek, dolgozó nők, anyák és legvégül a már elfáradt, bölcs vének szerepével zárul a „műsor”. De közben kik vagyunk igazából? A tükörbe nézve, álarcok nélkül milyen embert látunk?

Jó játéknak tűnhet néha eljátszani a „vajon ki lehet” játékot egy tömött buszon. Ránézünk valakire, és próbáljuk kitalálni, szegény vagy gazdag, milyen korú, házas, épp milyen álarcot visel. Akár otthon, akár munkahelyen ijesztőnek tűnhet, ha körülnézünk, nem is ismerünk senkit igazából, hideg, szürke álarcok merednek ránk.

A gyerekek kivételt képeznek, ők még igaziak. Nem védekeznek efféle maszkokkal, kifejezik minden bánatukat, őszintén elmondják mindenről a véleményüket, ami néha fájdalmas igazságokat takar. Az ő szemükben érthetetlen, rejtélyekkel teli ez a világ, de majd az élet megtanítja őket is védekezésképpen hazudni, elrejteni az érzelmeket, megtanítja őket játszani, álarcot viselni.

Annyi szerepet eljátszunk életünk folyamán, hogy néha már azt sem tudjuk, mit takar. Azonban vannak olyan pillanatok, amikor lehull rólunk minden álarc. Ezek általában szörnyű pillanatok szoktak lenni, a halál hideg leheletétől dermedtek. Ha betegek vagyunk, vagy ha elveszítünk valakit. Mert amikor kínzó fájdalom gyötör, igaziak vagyunk, mi vagyunk, a forró könnyek a saját arcunkon folynak végig, azon az arcon, amelyen egykor gyermeki kacajok egész sora táncolt. Ha az igazi valónkra vagyunk kíváncsiak, tükörbe nézve idézzük fel a rég elfelejtett, bennünk rejlő gyermeket.

Megtévesztőek lehetnek az álarcok, amiket viselünk, mégis szükség van rájuk, eltakarnak és megvédenek a világtól. Mindegyikhez keser-édes örömök emléke társul. Az emlékek közt kutatva, a kacatos szekrényben megannyi álarc előkerül, amire hosszú évek távlatából már másképp tekintünk. Kétféle ember van: aki minden régiséget, mindent, amit nem használ, kidob, és aki mindent megőriz, egy helyre halmozza az álarcok különböző időszakainak tanúit. Az utóbbit kicsit hóbortosnak tarthatják az emberek, főleg, ha már idős, és amikor már nincs elég élettere az emlékektől, mindenhol dobozok, kacatok foglalják el a szobát. Egyszerűen képtelen megválni egyes álarcoktól, folyton azt az érzést keresi, mint mi lomtalanításkor. Kacatok közt vesződve, régi tárgyakat babusgatva, azon tűnődve, hogy megőrizzük vagy sem a rég nem használt tárgyakat, jusson eszünkbe, hogy nem szabad a múltban, régi szép emlékek fogságában ragadni. 

Vaksötétben

Legtöbb ember megkapja a látás képességét, élete folyamán észleléseinek több mint nyolcvan százaléka a látás révén valósul meg. Vannak viszont, akik ezen támasz nélkül születnek, érzéseik és belső világuk segítségével ismernek meg mindent. Érzékeik felerősödnek, ami fizikai reakcióként alakul ki a látás hiánya miatt. A vakember rákényszerül arra, hogy befelé tekintsen.

Egy őszülő erdőbe lépve, a látó gyönyörködhet a fenyők örökzöldjében, a táj sárguló haldoklásában, a lehullt levelekben. A vak ember eközben ezer más dolgot észlel: a szél lágy simogatását, a fenyők jellegzetes illatát, a messziről jövő madárcsicsergést. Átokból áldássá válik ilyen pillanatokban a vakság, az emberre boruló állandó sötétség arra készteti, hogy mélyüljön el belső világában, ismerje meg önmagát és képességeit, ne a külsőségekre koncentráljon. Az átlagemberekre a kifelé fordulás egyre jellemzőbb, mindenkit a külső alapján ítél meg, önmagával sem elégedett, miközben szinte soha nincsenek olyan pillanatok, amikor befelé fordul.

Látásunk segítségével a valóság töredékét, nyolc százalékát vagyunk képesek felfogni, a valóság többi része, 92 százaléka szemünk számára láthatatlan. A vak érzi a világot tapintással, hallással, amit a szaglás, ízlelés egészít ki, számára csupán a valóság nyolc százaléka az, ami hiányzik.

Több helyen ki lehet próbálni, milyen látás nélkül létezni. Vannak elsötétített vendéglők, láthatatlan kiállítások, ahol más érzékszervek vezetnek az eligazodásban. Hétvégén hozzánk is ellátogatott a Láthatatlan Színház, amelynek révészei próbálták rávezetni a bekötött szemű résztvevőket, hogy tapasztalják, érezzék másképp a világot. A külső világ leszűkül bekötött szemmel, sőt ijesztővé válik, ugyanakkor kinyit egy kaput befele. Olyan kapcsolatok jönnek létre az elsötétített világban, amelyekkel találkozva, könnyekig meghatódunk. Bekötött szemmel kapuk, világok, érzések tárulnak fel előttünk. Vaksötétben több világgal és talán a bennünk rejlő Istennel is közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Érezzük a szeretetet, ami felénk árad.

A legtöbben félünk a vakságtól, az örök sötétségtől, a bizonytalanságtól, amit okoz. Nem is tudnánk ellátni, még a hétköznapi feladatainkat sem. Vakon megijednénk, napokig csak rettegnénk, vajon mi történik a kinti világban. De néha kipróbálhatnánk, milyen látás nélkül, ha becsukjuk a szemünk, és közben hagyjuk érvényesülni a többi érzékszervünket is. Nem véletlen, hogy a szerelmesek becsukott szemmel csókolnak, szeretnek. Mintha az elsötétített világban merészkedne ki a lélek, hogy összekapcsolódjon a másikkal. Behunyt szemmel valahogy a szellem, a bennünk élő lény kerül előtérben.

A vakok világában járva, újra felfedezhetjük nem csak a világot, de önmagunkat is. Magunkba fordulva, mélyebben megismerhetjük az életet. A Láthatatlan Színház rávezette a résztvevőket, hogy befelé forduljanak, érezzék a világot. Nemcsak ilyen alkalmakkor, de máskor is kizárhassuk látásunkat, hogy érezzük a valóság megmaradt kilencvenkét százalékát. Leülve egy padra behunyt szemmel, hallgassuk a körülöttünk járkáló emberek fecsegését, a fák sistergő hajladozását, érezzük a messziről jövő, hívogató ebéd illatát, ismerjük fel párunk közelgő lépteit.

Átörökölt emlékek

Október elseje az idősek nemzetközi napja, ilyenkor kicsit jobban feléjük fordulunk, meg adjuk a hátuk mögött levő éveknek a méltó tiszteletet. Ezen a napon megünnepeljük együtt velük azt az időt, aminek tanúi lehettek. Egy élet hosszú idő, még akkor is, ha a végén túl rövidnek tűnik.

„Kár megöregedni”– mondogatják gyakran az öregek, mert a munka nem megy már úgy, mint régen, az egészség se hű szolga már. Az élet vége felé haladva mintha mindenki betegséggel kéne, lerója azokat a bűnöket, amiket elkövetett élete folyamán. Minden egyes sajgó fájdalom felhasítása után egy félre siklott eseményt juttat eszükbe. Többször van, hogy a régi dolgok élesebben élnek emlékükben, mint a ma. Ilyen hosszú idő alatt nem csak az emberek, de a világ is megváltozik. Sokszor nehéz haladni ezzel a változással.

A nyugdíjas kor olyan, mint az ősz, a nyári szorgos munka után jól megérdemelten le kell szüretelni munkánk gyümölcsét, majd felkészülve a télre nyugodtan pihenni kell. Idős korban már eleget dolgozott az ember, ideje lenne pihenni, elő venni a sarokba felejtett kacatos ládából a kedvenc könyveket, a hobbikat, és azokkal foglalkozni a munka utáni vágyódás helyett.

Idős korban a sok nehézség mellett előnyt jelent az évek alatt felgyűlt élettapasztalat, emberismeret.  Azt szokták mondani az élet a legjobb iskola, hosszú évek során saját tapasztalataink alapján kiismerjük az életet. Az idősek hetvenévnyi iskolát tudhatnak a hátuk mögött, ami alatt megtelt tarsolyuk okos tanácsokkal. Ezeket emlékek formájában magukkal hordozzák, egyeseket örömmel másokat nehezen cipelve. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy a dédi mamája mindig tudja, hogy mi fog előre történni a fiatal házasok kapcsolatában, mintha jósnői képességekkel rendelkezne. Ez a képessége megannyi sorsot látva ragadt rá.

Az idősek élő történelemkönyvek, drámák és vígjátékok egyben. Türelemmel, tisztelettel ki lehet nyitni ezeket a könyveket, amelyekből véres csatamezők, bolondos szerelmek, őseink élete fog vissza kacsintani. Átéltek háborút, békét, gyászoltak és ünnepeltek a hosszú évek során. Tanúk régi idők meséiről, amire sajnos manapság a nagy rohanásban nem kíváncsi az új generáció. Az élethez való használati utasítást interneten keresik, idézetek, filmek formájában, s közben ott lapul az igazság a hátuk mögötti hintaszékben.

Nagyszülőnkhöz fordulva, nemcsak régi mesék elevenednek fel a beszélgetések során, de családunk története is. Ezekből az igaz mesékből megtudhatjuk honnan jöttünk, kik vagyunk. Talán rájövünk arra, hogy megmaradt bennünk egy darab üknagyanyánk éles látásából, ahogy nagyapánk makacsságából is. Mert ősi rokonaink lénye gének formájában bennünk él, minél többet megismerünk ezekből, annál jobban kiismerjük magunkat.

Idősek napja alkalmából, de máskor is ne féljünk kérdezni az öregeket, mert szívesen válaszolnak. A buszon mellénk üllő idős hölgy beszéd kezdeményezését ne fojtsuk el csírájában. Mert annak ellenére, hogy azt hisszük csak fecseg, szavaiban igazi kincsek rejtőznek. Fecsegése mögött az élet mélyreható ismerete rejlik. Kérdezzük, hallgassuk nagyszüleinket, amíg nem késő, amíg még lehet, amíg még nem viszi át a másvilágra családunk, saját magunk történetét, ami nélkül nem teljes az életünk. Minden egyes ránc tiszteletet érdemel, hisz egy időszak, egy mély bánat, egy új élettapasztalat karcolta az arcukra őket.

We did it!– Köllő Miklós Általános Iskola

Az országos Let’s do it Romania szemétszedési projekt idei fordulójához csatlakozott a Köllő Miklós Általános iskola 134 diákja és 15 tanárja is, akik szombat reggel zöld kesztyűvel és zsákkal a kezükben elindultak, hogy megtakarítsák, szebbé varázsolják a falun kívüli területeket.

Az V-VIII osztályos diákok népes, jó kedvű serege, osztályfőnökeik vezetésével szemétszedésre indultak szombat reggel. Kettesével gyűjtötték az út szélén hagyott hulladékokat, vezetőik tanácsára („ne menjetek be a veszélyes helyekre”) hallgatva, nem esett senkinek bántódása. A kis szemétgyűjtögetők jókedvűen kiáltottak fel egy–egy érdekes hulladék fellelésekor. Gyorsan, versenyezve töltötték tele zsákjaikat a szétszórt szeméttel. A cipők, csontok, karácsonyfák mellett egy régi magyar füzetre is rábukkantak, ami biztos hiányzott valamikor idős gazdájának. A szemétszedés nem telt unalmasan, a lelkes versenyzés mellett egy–egy népdal is felcsendült, hogy vidámabban menjen a munka.

A víztárolónál végre megpihenhetett a virgonc gyermeksereg és tanáraik is. Csoportonként letelepedve mindenkinek jól esett a munka után, a jól megérdemelt útravaló elemózsia. Evés után, már észrevehetőek voltak a pihentség jelei, a zöld szemétszedő kesztyűk felfújva, lufiként szálltak a magasba a gyerekek nem kis szórakozására. Egy a szemetet szedő traktor előtti csoportkép után, egy másik úton indultak vissza fele a dákok, hogy azt is megtakarítsák.

Felnőtteket megszégyenítő távot tettek meg a zöldkesztyűs gyerekek, akiket nem tántorított vissza se szemét, se tehéncsorda se pásztorkutya. Egy nap alatt, felnőttek nélkül (kivétel tanáraik) megtették azt, amit országszerte a felelősségteljes emberek tettek: összegyűjtötték a szemetet. Munkájuk eredménye 200 zsák szemét lett. 

Fiatalság bolondság

Gyakran mondják az idősebbek, ha az utcán vihorászó tinédzser bandával, vagy csókolózó fiatal párral találkoznak össze. Általában a vidámság, bolondság mellékneveket asszociáljuk a fiatalság fogalmához. Mindenki volt egyszer fiatal, kár, hogy gyakran elfelejti. Elfelejti, milyen volt belekóstolni az életbe majd nagy kanállal habzsolni azt. Amikor a főszerepet a barátok, a szerelem és a buli kapta. Talán ebben az időszakban van a legnagyobb ereje a barátságnak, ekkor értékeljük a legjobban, ekkor van rá a legnagyobb szükségünk. Fiatal korban már feltűnnek a körülöttünk levő világ szépséghibái, amit meg szeretnénk változtatni, és amihez elég erősnek érezzük magunkat. Lenézzük az idősebbek szürke csüggedtségét, akik már feladtak tenni bármit is a szemet szúró igazságtalanságok ellen. Fiatalon, bizakodva nem látjuk a tükörben, az arcunkon rejtőző ráncokat, a megállni nem akaró időt. Nem gondoljuk, hogy halandóak vagyunk, azt hisszük mindig fog ordítani a zene, és a barátaink támaszként mindig mögöttünk fognak állni, ha elszédülnénk a nagy élni akarásban. Azt hisszük - habár nem vagyunk tökéletesek - mindig tetszeni fog az, amit a tükörben látunk. Aztán hirtelen felgyúlnak a villanyok, elhallgat a zene, a barátok sincsenek már sehol. Úgy érezzük magunkat, mint egy jó buli után: kicsit elfáradtunk, kicsit másnaposak, kiábrándultak vagyunk, de azért a jó emlékek megmaradtak. A világ még mindig olyan tökéletlennek tűnik, de már nem érezzük magunkat elég erősnek, ahhoz hogy megváltoztassuk. Aztán észrevétlenül beállunk a felnőttek monotonul haladó, szürke sorába.

Mindenki élete legszebb időszakának tartja a fiatal korát, amikor életerejének, szépségének, munkabíró képességének teljében, úgy érzi, nem létezik számára lehetetlen. Mint mindig, akkor is voltak problémák, de a memória, mint vigyázó tűzfal kiszűri ezeket, így a szép emlékek bomlatlan formájukban pompázhatnak bennünk. Azokban az években, gyakran követtünk el bolondságokat, amin hetekig mulattunk. Felnőttként elítéljük ezeket.

A mesékben, legendákban hősök és bibircsókos orrú vén boszorkányok próbálták felkutatni és megszerezni a fiatalság forrását. Ez az őskori vágyunk a mai napig nem szűnt meg létezni, manapság a modern kor előrehaladott tudománya segítségével szeretnénk megtalálni azt a szert, amitől ismét fiatalok lehetnénk. Milyen jó is lenne egy korty a varázsitalból és nincs több ránc, nincs több fájdalom, nincs több félelem. De van! Bármilyen előrehaladott is a tudomány, az idő ellen még nem tudunk tenni. Csak tűrjük, csendben még arcunkat a ráncok ellepik, s maradunk az emlékek megnyugtató szigetén.

És mi van azokkal, akik ma varázsital nélkül is fiatalok? Vajon ők értékelik, ünneplik fiatalságukat? Vajon gondolnak arra a felnőttre, aki majd vágyódva fog visszatekinteni rájuk? Nem, csak természetesnek veszik, hogy ők fiatalok, jobban bírják a gyaloglást és gyakrabban mozdul a szájuk mosolyra. Nincs idejük ilyesmin gondolkodni, hisz fiatalok. Léhán gondolnak a jövőre. Nem lenne jobb, ha úgy tudnák értékelni a fiatalságot, úgy tudnának élni, mint egy nyolcvanéves a bűvös varázskorty után? Talán megfontoltabban élnének, kevesebb hibával a hátuk mögött, de ugyanolyan bolondul. Ahogy Fehér Klára írónő mondta, „nem volna semmi baj, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy ők is meg fognak öregedni”.

Mesebeli történet

Szombat esténként sokan követik az éppen aktuális tehetségkutató műsort, amelyek igen kedveltek határon innen és túl. A színpadon egymást váltva tűnnek fel átlagember képében, hol az eddig még nem látott, Isten adta tehetségek, hol pedig az önkritikát nem ismerő álénekesek. A szórakoztató pillanatokat megható, különleges percek követik, amikor a nézők tanúi lehetnek egy átlagember felemelkedésének.

Szeretik nézni az emberek ezeket a műsorokat, mert olyan, mintha egy mesebeli történet elevenedne meg a szemük előtt a színpadon: egy álmokkal teli, egészen hétköznapi ember megmutatja addig titokban őrzött tehetségét. A tehetséget, ami a zene szeretetéből és Isten adta képességekből áll. A képesség nemcsak az éneklésre való hajlamot, hanem egy érzésnek, egy történetnek a zene közvetítésével való átadását jelenti. A fürdőszobákban, nappalikban, irodákban addig magányosan felcsendülő dallamok több ezer ember előtt kelnek életre. Az őrjöngő közönség nem csak az elismerést jelenti, de a célt is. A zenével mi más lehetne a cél, mint hogy szórakoztasson, boldoggá tegyen másokat? A zene nyújtotta élményhez nem csak jó hang, muzikalitás szükséges, de jó fül és szív is, ami befogadja. A legtöbben azért jelentkeznek a műsorba, hogy elismerjék, de csak a legjobbak juthatnak tovább, akik nem csak jól énekelnek, de megvan bennük az a bizonyos X-Faktor, az a plusz, amivel sikeresek lehetnek. 

 A jelentkező énekesek, mint egy rózsa, úgy nyílnak ki előttünk, nem csak énektudásuk, de szívük legjavát is felajánlva a közönségnek. A szépet, a tehetséget emberi ösztönünk felismerni, ezért hamar megtaláljuk a kedvencünket. Meglehet, nem ő lesz a legtehetségesebb szereplője a műsornak, de az biztos, hogy megérintett valamivel. Talán megzenésített, életből fakadó sorai nálunk hazataláltak. Észrevétlenül mi is ott állunk kedvencünk mögött, támogatjuk, drukkolunk neki, hogy az álmai megvalósuljanak. A valóra vált álmok nekünk is reményt adnak, biztatást, hogy merjünk álmodni.

A műsor végére a mesebeli történet valóság lesz, egy hétköznapi, de tehetséges ember bejut a sztárok csodálatos világába. Egy sikertörténet, aminek hónapokon át szemtanúi lehetünk, bizonyítja, hogy nincs lehetetlen, csak nem szabad feladni.

Manapság, főleg felnőttkorba lépve, lassan megalkuszunk, lemondunk az álmokról, amelyek szépen elmaradnak, mint a megkopott játékok. Sőt ha egy lelkes fiatalt látunk, nagy reményekkel gúnyosan mosolygunk magunkban, „úgysem fog neki sikerülni” – gondoljuk. Pedig mindenkinek vannak titkos vágyai, ha bevallja, ha nem. Mindenki szeret álmodozni, „mi lenne ha…” kezdetű mondatokkal játszadozni. De van, akinél a csalódás akadályt gördít védekezésképpen az ilyen játékok elé. Ma már álmodni se merünk, mert néha annak is túl nagy ára van. 

A tehetségkutató műsorok legyenek példái annak, hogy az álmoknak még van helyük a mai világban. Ha már elfelejtettünk álmodozni, hívjuk vissza gyermek önmagunkat, aki talán jobban tudta, mit is szeretnénk elérni, aki talán segíthet új álmokat szőni. Mert mindenkiben megvan az X-Faktor, ha nem is az éneklés terén. Mindenki a neki ajándékozott talentumokkal érkezett a világra, amit életük során fedeznek fel, és hasznosítanak. De a tehetség megtalálásához erősnek kell lenni, kell merni csalódni és álmodni. Mindenki, miután rátalált saját talentumára, élete színpadán váltsa valóra saját mesebeli történetét! 

Hálózatban

Ma már szinte nincs olyan felnőtt – vagy akár gyerek –, akinek ne lenne egy vagy két mobiltelefonja. Ha busszal utazunk legalább fél órát, biztos, kerül valaki, akinek megszólal régi, polifonikus hangon vagy a legújabb slágert bömbölve kedvenc hordozható készüléke. Telefonálunk otthon, a munkahelyen, az utcán, sőt néha illetlenül a templomban, a tanár háta mögött vagy egy fontos beszélgetés kellős közepén. Hívnak és hívunk bármikor, bárhol, bárkit. Elérhetőek vagyunk a nap minden órájában, sőt még éjszaka is. Kutatások szerint az emberek többsége sosem hagyja otthon a telefonját, és éjszakára sem kapcsolja ki. A sok ingyen perces opciónak köszönhetően telefonon keresztül a barátnőnkkel fecseghetünk egy blúzról órákon át, ellenőrizhetjük gyerekünket, utasításokat adhatunk neki, de néha sorsdöntő beszélgetésekre is így kerül sor. 

Beépítettük a mindennapjainkba, jobb kezünkként segít informálni és információt szerezni. Olykor különleges esetekben életmentő szerepe is lehet, a bajban lehetőséget ad egy gyors vészhívásra. Vészhívunk, csevegünk, bejelentünk, veszekszünk, hazudunk. Mi mindent végig kell hallgatnia egy telefonnak? Vajon, ha megszólalhatna, mire intene? 

 

Van, amikor legszívesebben kihajítanánk az ablakon, mert szüntelenül, elhallgatni nem akarva szakít bele a csendbe kedvenc dallamunk. Valljuk be, néha stresszel. Nem is beszélve arról, ha valakit hívunk, és nem válaszol. „Nem válaszol, biztosan valami baj érte” – gondoljuk.

A mobiltelefont a modernkor Cupidójának is lehetne nevezni, ami fiatal szerelmesek kapcsolat előtti táncában segít. Egy csengetés, megannyi SMS, egy randevú. Nemcsak abban segít, hogy kimondják a kimondhatatlant, de a problémák kezelésében is hasznos. Behatolt a magánszféránkba, észrevétlenül megkedveltük, sőt függünk tőle. Kapcsolatok hálója alakult ki a telefon és internetes beszélgetések során. Új embereket ismerünk meg, és a régiekkel tartjuk a kapcsolatot, így nem merülnek feledésbe a barátságok.

Alapszükségletünkké vált, sőt hozzánk nőtt, nélküle elveszettnek érezzük magunkat. Ha elhagyjuk, vagy ha elromlik, úgy érezzük, lemaradunk valamiről: egy újabb pletykáról, egy baráti összejövetelről, egy randevúról. Úgy érezzük, ha mindig velünk van, elérhetőek vagyunk, hogy folyamatosan kaphatunk információkat, ezzel a biztonságérzetünk is nő.

Ki emlékszik még, milyen volt a mobiltelefon nélküli világ? Egyértelműen nehezebb, de nem volt nyugodtabb? Nem találkoztak többet az emberek? S ezek a találkozások nem voltak sokkal tartalmasabbak? Előtte nem lehetett mindent megbeszélni telefonon, így a találkozón mindenkinek sok volt a mondanivalója. Ha a következő találkozóról volt szó, jól meg kellett fontolni, mert nem lehetett százszor változtatni rajta – ahogy manapság tesszük utólag telefonon –, és késni se volt jó, mert nem lehetett szólni hamar, hogy „még 10 perc, s ott vagyok”. Kicsit magányosabbak voltunk telefon nélkül, kicsit több időnk maradt egyedül, s a különleges percekbe sem ordított bele a telefon csengőhangja. Nem tudtunk bárhol telefonálni, nem kaptunk azonnal információkat, és valószínű, többet is kellett utazzunk. Nehezebbek voltak a hétköznapok. Most, hogy zsebünkben a telefon, talán kényelmesebb. De azért ne felejtsük el a személyes találkozás varázsát, egy jó beszélgetés fölött a gőzölgő kávé illatát, vagy barátnőnk mélyen megértő tekintetét.

Bolhából elefántot

Mi, emberek hajlamosak vagyunk eltúlozni a problémák, események jelentőségét életünkben. Sokszor már egy hirtelen kijött pattanás, lekésett busz is elég ahhoz, hogy szerencsétlenül érezzük magunkat. Nem is beszélve azokról a napokról, amikor mintha az egész világegyetem összebeszélt volna ellenünk, a reggeli forró kávé magunkra öntésétől az esti családi vitatkozásig, valahogy semmi sem akar összejönni. Az ilyen állapotokhoz a rosszkedv is balsors-testvérként társul, ami úgy terjeng a levegőben, mint a bűz, megfertőzve a körülöttünk levő embereket. A faragatlanság, boldogtalanságból származó mélabú láncreakcióban veszi el az emberek jókedvét. Ezért van az, ha egy nap véletlenül jól indul, egy mogorva elárusítónő, aki csak úgy visszadobja a visszajárót, vagy egy bunkó sofőr alapból megváltoztatja a napunkat. Idegesek leszünk, faragatlanok és bunkók. Így mi is beállunk láncszemként a folyamatba, és további rosszkedvű embereket hagyunk magunk mögött. Ilyenkor a legkisebb hibát is katasztrófaként fogjuk fel, idegesen csapkodjuk a telefont, a vérnyomásunk a plafont súrolja. Mondják a tudósok, modernkori stressz. Sokat vállalunk, sokat akarunk, elégedetlen természete az embernek egyre nagyobb. Egy nő meg kell állja a helyét dolgozóként és anyaként is. Az egész napos műszak után otthon nem pihenés, hanem rendetlen szoba és visító gyerekek várják. 

Hajlamosak vagyunk arra is, hogy ha előre fel kell készüljünk egy nagyobb feladat elvégzésére vagy egy vizsgára, akkor egyből a legrosszabbra gondolunk, előrevetítjük a következő világháborút, vagy legalábbis egy kisebb katasztrófára számítunk. Lehet az egy vizsga, vagy egy ránk váró, előre nehéznek tűnő feladat. Utólag csak legyintünk, kérdezve: „csak ennyi volt?”. Egyszóval, ahogy mondani szokták, bolhából elefántot csinálunk. Marcus Aureliustól van egy ideillő idézet, ami vigaszt tud nyújtani olyankor, amikor a bolha elefántnak tűnik: „Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett? Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.”

Vannak kisebb-nagyobb problémák, amelyek hozzátartoznak az élethez. Nem is problémák ezek, hanem apró bosszúságok, amiket meg kell oldanunk. Villanyszámla kifizetése, bevásárlás, valamilyen mulasztás pótlása, munkahelyi zűrök. Ezek mind apróságok, egészséges részei az életnek, de mi mégis boldogtalannak érezzük magunkat tőlük. Szeretnénk, ha nem lenne semmi teher a vállunkon, ha valaki mindent megoldana helyettünk. Ne legyen több gond, ne kelljen törjük a fejünket, és ne kelljen felnőtthöz illően felelősséget vállalnunk semmiért. Egyszóval a legtöbbször gyerekek szeretnénk lenni, akiről gondoskodnak, s aki nem kell hétköznapi gondokkal vesződjön. 

 

A hétköznapi megoldásra váró tevékenységek – problémák – akkor tűnnek jelentéktelennek, amikor egy tényleges bajjal szembesülünk, ami lehet betegség, hozzátartozónk elvesztése, teljes pénztelenség. Amikor kórházba kerülünk, és egy fájdalommentes nap vagy egy jóízűen elfogyasztott étel is áldást jelent, szégyenkezve gondolunk vissza a vasaló elromlása miatti kiborulásra, vagy a munkahelyi túlóra okozta hisztis kirohanásra. Ahelyett, hogy nyomjuk az ágyat, milyen szívesen vesződnénk a hétköznapi problémák forgatagában!

Ne várjuk meg, amíg a kórházi ágyban kötünk ki, tekintsünk az apró bosszúságokra, mint könnyed akadályokra, amiket egészségesen hamar megoldunk. Nyáron még ezekről is megfeledkezhetünk, élvezve a szél szárító leheletét s az erősen sütő nap melegségét, ilyenkor elnyúlva jobb nem gondolni semmire, csak létezni. 

 

A mindennapos problémákra lehet úgy is tekinteni, mint egy játékra, amire csak a megfelelő stratégiát kell megtalálnunk. Minél nagyobb eséllyel kapjuk meg a leghatékonyabb megoldást, annál nagyobb a valószínűsége, hogy mi maradunk felül a játékban és nem a rosszkedv.

Mert gonoszak az emberek

Amíg gyerekek vagyunk csak mosolygó fejű felnőtt arcok fordulnak felénk. Úgy érezzük itt biztonságban vagyunk, hisz mindenki szeret, mindenkibe meg lehet bízni. Hogy is bántanának egy angyalártatlan kis gyereket. De amikor kinőttük már a gyerek szerepet, felnőtt bőrbe bújva mi is derűs arccal nézünk a gyerekekre, de a többi felnőttre valahogy másképp... Álarcokat öltünk magunkra, van akinek a kedveset, megértőt mutatjuk, és van akinek a mogorvát. De már messze menőlég nem önmagunk vagyunk. Szerzünk barátokat és ellenségeket, bízzunk és gyűlölet fűt a bosszú vágytól. Mert eredendően bűnös emberek vagyunk, tele apró emberi gyengeségekkel. Szeretünk, de féltékenyek, irigyek vagyunk azokra, akiknek meg van mindaz, amiről mi csak álmodni merünk. Mohóak vagyunk, nem tudunk mértéket tartani, habzsoljuk az életet. De ami a legrosszabb, hogy gonoszak vagyunk. Ha a körülötted levő emberek arcáról az álarcok mind lepotyognának, felfedve az igazságot, elárulva éreznéd magad. Mint egy rémálom jelenne meg a legjobb barátod, a szerelmed, azok az emberek akikkel életed legnagyobb részét leéled. Eddig felfedetlen hazugságok, árulások, irigységek, megcsalások kerülnének felszínre. Elárulva éreznéd magad, többet nem tudnál megbízni senkiben. És nem is szabad, amíg az embereket egyéni érdekük, büszkeségük és jólétük vezeti.

Egyesek azt hiszik magukról, hogy ők képviselik a megtestesült tökéletességet, és ezt nem félnek fitogtatni. Szórják a kritikát, mind a virág a magvait. Csak azért, hogy nehogy csorbuljon tökéletesnek hitt képük. Mindeközben nem félnek mást a sárba tiporni. Életünk mindig felfejlődik egy olyan szakaszra, ahol már túl vagyunk millió csalódáson, kiábrándulunk az emberekből, s ezt minden eltelt nap csak megerősíti. Ha nem vagy elég erős, ha nem válsz gonosszá, legalább a felszínen, ha gyenge maradsz eltipornak az emberek. Ha látják, hogy lehet bántani, megteszik. Ha nem állsz ki magadért, más nem fog helyetted.

Kegyetlen idő

Az emberek mindenkori ellensége az idő, ami jelzi az élet és minden boldog pillanat múlását. Ami a legrosszabb nem tud tenni ellene, összetörheti az órát, vehet ránctalanító krémet, körömmel ragaszkodhat dolgokhoz, attól az idő még kegyetlenül, visszafordíthatatlanul halad előre. A fiatalok egyszerűen természetesnek veszik, nem gondolva arra, hogy minden jelen pillanat egyedi, és múlékony, mint a gyertyaláng a nyitott ablaknál. Idősebb korba sem értékelik az idő hatalmát, nem tudják értékes pillanatokkal feltölteni. Elpazarolnak megannyi boldog pillanatot, azért, hogy dolgozhassanak. Mert sajnos időnk nagy részét a munka tölti ki. Milyen ironikus, mindig dolgozunk, hogy élhessünk, s közben nem marad időnk élni. 

Nincs időm! Mondják az emberek, és milyen idegesítően hallgatják ezt a halálos betegségben szenvedők, akiknek nem adatott meg az a megnyugtató bizonytalanság, ami halálukra vonatkozik. Azt gondolhatják: „nincs időd, miről beszélsz, nekem meg vannak számlálva életem utolsó órái, percei, pillanatai, egészen az utolsó lélegzetvételig”. S nekünk még sincs időnk semmire.... Nincs időnk, hogy elgondolkodjunk az életünkről, hogy esti puszit adjunk a gyerekeinknek, hogy egy idős embert átvezessünk az úton. Nem hagyunk időt az igazán értékes dolgokra. A kapcsolatok egyre felszínesebbekké válnak, az olyan értékek, mint a hűség, barátság, emberség kezd kihalni belőlünk. Nem tudjuk felállítani a megfelelő fontossági sorrendet. 

Addig halasztgatjuk a dolgokat, amíg már tényleg nem marad több időnk. Közhely, hogy úgy kellene, éljünk a mában, mintha nem lenne holnap, de igaz. Mindenki a jövővel foglalkozik, egyesek a múltban vergődnek. A jelen miért csak kevesek számára fontos? A mostani pillanat az életünk, az kellene, a legfontosabb legyen. Belőle lesz a múlt és ő volt a jövő. 

Igen, kegyetlen az idő, forog, csak forog, s nincs olyan erő, ami megállíthatná, csak egy napra is. Hogy ne legyen rohanás, ne jelenjenek meg újabb ráncok, ne legyen több elhalasztott csók, hogy minden beleférjen ebbe a szűkre szabott kabátba, amit életnek hívunk.

Deja vu

Nem kell sokat magyarázni az emberek többsége már átélt ilyen pillanatokat: úgy érezte, hogy, ami történik vele, az már egyszer megtörtént. A szó a francia nyelvből ered és azt jelenti "láttam már".

Ezoterikusak szerint addig kell egy életet újra és újra átélnünk, amíg le nem vonjuk a tanulságot belőle. Talán nem sikerült életeket jelöl? A deja vu pillanatok olyan felkiáltó jelek, amelyek jelzik, hogy „most nagyon kell figyelned”, mert kritikus ponthoz érkeztél, könnyen elronthatod.

Van, amikor évekig nem tapasztalok deja vu-t. De amikor úgy érzem, tudom mi fog történni, mert egyszer már átéltem, tudom jó úton haladok.

Az élet olyan, mint egy hosszú elágazó út. Sajnos nem egyenes, és nem is mindig könnyű. Van, amikor sötét erdőben járunk, azt sem tudjuk hová megyünk, mit találunk az erdő túlsó oldalán, csak azt tudjuk nem szabad feladni, tovább kell menni, remélve előbb utóbb ki kerülünk onnan.

Időnként elágazik ez az út, választanunk kell melyik úton haladunk tovább. De sajnos nem mindig döntünk helyesen, ilyenkor egy rossz időszakot átélve vissza-visszatérünk ugyanahhoz, az elágazáshoz. Amikor jól döntünk, az ilyen „láttam már” pillanatok megerősítik bennünk, hogy a jó utat választottuk.

Az a fontos, hogy ne engedjük el magunkat, mindig harcoljunk. Közben erőt adnak a megerősítő deja vu pillanatok.

Miért van az...?

Néha van olyan időszak, amikor a felgyűlt kérdéseink felszínre fakadnak. Amikor nem értjük az életünket. Ilyen időszak kérdéseit szegezem rád:

Miért van az, hogyha az életünk egyik területe kiemelkedően javul, párhuzamosan egy másik rohamosan romlani kezd? Mintha egy szigorú gépezett irányítana mindent, ami mindig figyel arra, hogy a jó és a rossz összhangba legyen. Ha talán egy pillanatra elromlana ez a masina, talán boldogok lehetnénk?

Miért van az, hogy az emberek mindig többet akarnak? Mikor elérték a célt, akkor is fennebb szeretnének jutni. Pedig, ha tudnák, milyen kevéssel is be lehetne érni. Ahogy Wass Albert is leírja regényeiben, milyen szépséges egyszerűségben él az ember a hegyek között. Boldogsága a tavaszi virágba borult mező, bánata a korán érkezett fagy. Én sokszor elképzeltem, hogy egy hétre elköltözök egy erdei házikóba. Távol az ideges emberektől, a gépek zúgásától, és a kényelemtől. Csak én. Csak egy fűzetett vinnék magammal, amibe írnék, írnék és csak írnék. Felfedezném a bennem rejlő ősi történeteket, amelyek egy olyan világból származnak, amit talán meg sem éltem. Mert tudom, valahol mélyen olyan világ rejtőzik bennünk, ami csak szerencsés pillanatokban nyilatkozik meg. Előző életekről, vagy csak a lélek rejtelmeiről tanúskodik?

Miért van az, hogy még saját magunkat sem tudjuk boldoggá tenni? Pedig egész életünkben ezen fáradozunk. Megteszünk mindent, hogy megkapjuk, amit akartunk. De vajon tudjuk, milyen következményekkel jár az, amit akarunk?

Miért van az?

A stressz, korunk oroszlánja

A stressz elkerülhetetlen velejárója az életnek, hacsak nem vagyunk remeték, akik a vilától visszavonulva élnek. Manapság már minden apróságon kiborulunk: amikor magunkra öntjük a kávét, kifogjuk a reggeli dugót, elkésünk, összeveszünk a főnökünkkel. De közben nem gondolunk arra, hogy ez a sok "apró" szerencsétlenség mennyire megterheli a szervezetünket. 

Annak ellenére, hogy senki nem szeret idegeskedni, nagyon fontos szerepe van és mindig is az volt. A stressznek köszönhetően (részben) maradt fent az emberiség, mivel életveszélyes helyzetekben mindig  készenlétbe állította a   szervezetünket. Például az őskorban, amikor őseink összetalálkoztak egy vérszomjas oroszlánnal szívverésük felgyorsult, és az agy meghúzta a vészharangot.  Ilyenkor ősünknek döntenie kellett túl élése érdekében, kialakult az úgymond "üss vagy fuss" helyzet.

Stresszes állapotban, felgyorsul az anyagcsere és a pulzus, emelkedik a vérnyomás. Az agyunk azt az üzenetet kapja, hogy életünk veszélyben van, és ezért corticotrophin-hormonokat szabadít fel, ennek hatására a vese adrenalin és kortizon termelésére serkenti. Az ember, ha veszélyben érzi magát a szervezete reagál rá. Ma már nem gyakran találkozunk össze felbőszült oroszlánokkal, de az agy igen, mert egy vonat lekésésekor az agy ugyanolyan vészjelzést kap és küld tovább a szervezetnek, mintha életveszélyben lenne.

Tehát stresszes helyzetekben beindul egy életmentő folyamat, de ha ez egy nap többször megy végbe, káros hatással lehet a szervezetre. Hosszú távon olyan betegségekhez vezethet, mint a vérnyomás megemelkedése, szív és érrendszeri problémák, megnövelheti az étvágyat, gyakori fejfájást okozhat, és legyengülhet az immunrendszer is.

Legtöbb embert a munkahelyén éri a stressz, ez ellen már sok országban próbálnak tenni valamit, például közös programok szervezésével vagy plusz szabadságok kiadásával. De otthon a csintalan gyerekek, vagy az éjszaka haza érkező, részeg férj sem jelent egy stresszmentes környezetet. Emberekkel vagyunk körül véve mindenhol, hisz így érezzük magunkat jól. De ki ne érzete volna egy őrült nap után, hogy mindent megadna egy magányos óráért?

A mai rohanó, modern világban mindenkinek megvan a maga oroszlánja, és szerintem nincs egy egységes recept a megszelídítésére. Itt az „üss vagy fuss” recept sem működik, mert hát hogy nézne ki egy monoklis másnapos férj, vagy mit szólna a gyerek, ha anya venné a kabátját s elmenne?

Mindenki saját maga kell, kialakítsa saját stressz mentes környezetét, mert ha nem akkor előbb utóbb megissza a levét a sok idegeskedésnek. Mert hát régen vége van a meztelenkedős, vadászós őskorszaknak, ideje, hogy a szervezetünk is észrevegye ezt!