Őszi kacatok

Ősszel még a lusta háziasszony is teljes gőzzel nekiesik a nagytakarításnak, tudván, a hideg miatt erre egyre kevesebb alkalma lesz erre. A nagy hévben – ablakpucolás, portalanítás, lomtalanítás – furcsa kincsekre akad: fülbevalója rég elveszített párjára, gyereke elhagyott plüssmackójára vagy egyszerűen emlékekre. Porban bujkáló darabjaira az életének.

Az őszi takarítás során kacatjaink közt, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, mesés utazásban lehet részünk. Egy régi sál, egy rég elfelejtett könyv, egy levél – kezünkbe tartva mintha millió percet haladnánk vissza a múltba. Egy ártatlan tárgy, ami kulcsként enged be rég elzárt életünkben. Hirtelen feltáruló emlékek mellé képek, illatok, zenék és emberek is társulnak. Ezek által egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott vagyunk, életünknek ama letűnt szakaszán, események pörögnek le hibák és fájó emlékek tépődnek fel. Aztán egy szólításra, telefoncsengésre feleszmélünk, visszatérünk a jelenbe.

Az élet egy színpad – szokták mondani –, amin mi vagyunk a színészek. Életünk folyamán sokféle szerepet eljátszunk, álarcok sorát öltjük magunkra, vagyunk diákok, szeretők, feleségek, dolgozó nők, anyák és legvégül a már elfáradt, bölcs vének szerepével zárul a „műsor”. De közben kik vagyunk igazából? A tükörbe nézve, álarcok nélkül milyen embert látunk?

Jó játéknak tűnhet néha eljátszani a „vajon ki lehet” játékot egy tömött buszon. Ránézünk valakire, és próbáljuk kitalálni, szegény vagy gazdag, milyen korú, házas, épp milyen álarcot visel. Akár otthon, akár munkahelyen ijesztőnek tűnhet, ha körülnézünk, nem is ismerünk senkit igazából, hideg, szürke álarcok merednek ránk.

A gyerekek kivételt képeznek, ők még igaziak. Nem védekeznek efféle maszkokkal, kifejezik minden bánatukat, őszintén elmondják mindenről a véleményüket, ami néha fájdalmas igazságokat takar. Az ő szemükben érthetetlen, rejtélyekkel teli ez a világ, de majd az élet megtanítja őket is védekezésképpen hazudni, elrejteni az érzelmeket, megtanítja őket játszani, álarcot viselni.

Annyi szerepet eljátszunk életünk folyamán, hogy néha már azt sem tudjuk, mit takar. Azonban vannak olyan pillanatok, amikor lehull rólunk minden álarc. Ezek általában szörnyű pillanatok szoktak lenni, a halál hideg leheletétől dermedtek. Ha betegek vagyunk, vagy ha elveszítünk valakit. Mert amikor kínzó fájdalom gyötör, igaziak vagyunk, mi vagyunk, a forró könnyek a saját arcunkon folynak végig, azon az arcon, amelyen egykor gyermeki kacajok egész sora táncolt. Ha az igazi valónkra vagyunk kíváncsiak, tükörbe nézve idézzük fel a rég elfelejtett, bennünk rejlő gyermeket.

Megtévesztőek lehetnek az álarcok, amiket viselünk, mégis szükség van rájuk, eltakarnak és megvédenek a világtól. Mindegyikhez keser-édes örömök emléke társul. Az emlékek közt kutatva, a kacatos szekrényben megannyi álarc előkerül, amire hosszú évek távlatából már másképp tekintünk. Kétféle ember van: aki minden régiséget, mindent, amit nem használ, kidob, és aki mindent megőriz, egy helyre halmozza az álarcok különböző időszakainak tanúit. Az utóbbit kicsit hóbortosnak tarthatják az emberek, főleg, ha már idős, és amikor már nincs elég élettere az emlékektől, mindenhol dobozok, kacatok foglalják el a szobát. Egyszerűen képtelen megválni egyes álarcoktól, folyton azt az érzést keresi, mint mi lomtalanításkor. Kacatok közt vesződve, régi tárgyakat babusgatva, azon tűnődve, hogy megőrizzük vagy sem a rég nem használt tárgyakat, jusson eszünkbe, hogy nem szabad a múltban, régi szép emlékek fogságában ragadni.