Mi, emberek hajlamosak vagyunk eltúlozni a problémák, események jelentőségét életünkben. Sokszor már egy hirtelen kijött pattanás, lekésett busz is elég ahhoz, hogy szerencsétlenül érezzük magunkat. Nem is beszélve azokról a napokról, amikor mintha az egész világegyetem összebeszélt volna ellenünk, a reggeli forró kávé magunkra öntésétől az esti családi vitatkozásig, valahogy semmi sem akar összejönni. Az ilyen állapotokhoz a rosszkedv is balsors-testvérként társul, ami úgy terjeng a levegőben, mint a bűz, megfertőzve a körülöttünk levő embereket. A faragatlanság, boldogtalanságból származó mélabú láncreakcióban veszi el az emberek jókedvét. Ezért van az, ha egy nap véletlenül jól indul, egy mogorva elárusítónő, aki csak úgy visszadobja a visszajárót, vagy egy bunkó sofőr alapból megváltoztatja a napunkat. Idegesek leszünk, faragatlanok és bunkók. Így mi is beállunk láncszemként a folyamatba, és további rosszkedvű embereket hagyunk magunk mögött. Ilyenkor a legkisebb hibát is katasztrófaként fogjuk fel, idegesen csapkodjuk a telefont, a vérnyomásunk a plafont súrolja. Mondják a tudósok, modernkori stressz. Sokat vállalunk, sokat akarunk, elégedetlen természete az embernek egyre nagyobb. Egy nő meg kell állja a helyét dolgozóként és anyaként is. Az egész napos műszak után otthon nem pihenés, hanem rendetlen szoba és visító gyerekek várják.
Hajlamosak vagyunk arra is, hogy ha előre fel kell készüljünk egy nagyobb feladat elvégzésére vagy egy vizsgára, akkor egyből a legrosszabbra gondolunk, előrevetítjük a következő világháborút, vagy legalábbis egy kisebb katasztrófára számítunk. Lehet az egy vizsga, vagy egy ránk váró, előre nehéznek tűnő feladat. Utólag csak legyintünk, kérdezve: „csak ennyi volt?”. Egyszóval, ahogy mondani szokták, bolhából elefántot csinálunk. Marcus Aureliustól van egy ideillő idézet, ami vigaszt tud nyújtani olyankor, amikor a bolha elefántnak tűnik: „Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett? Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.”
Vannak kisebb-nagyobb problémák, amelyek hozzátartoznak az élethez. Nem is problémák ezek, hanem apró bosszúságok, amiket meg kell oldanunk. Villanyszámla kifizetése, bevásárlás, valamilyen mulasztás pótlása, munkahelyi zűrök. Ezek mind apróságok, egészséges részei az életnek, de mi mégis boldogtalannak érezzük magunkat tőlük. Szeretnénk, ha nem lenne semmi teher a vállunkon, ha valaki mindent megoldana helyettünk. Ne legyen több gond, ne kelljen törjük a fejünket, és ne kelljen felnőtthöz illően felelősséget vállalnunk semmiért. Egyszóval a legtöbbször gyerekek szeretnénk lenni, akiről gondoskodnak, s aki nem kell hétköznapi gondokkal vesződjön.
A hétköznapi megoldásra váró tevékenységek – problémák – akkor tűnnek jelentéktelennek, amikor egy tényleges bajjal szembesülünk, ami lehet betegség, hozzátartozónk elvesztése, teljes pénztelenség. Amikor kórházba kerülünk, és egy fájdalommentes nap vagy egy jóízűen elfogyasztott étel is áldást jelent, szégyenkezve gondolunk vissza a vasaló elromlása miatti kiborulásra, vagy a munkahelyi túlóra okozta hisztis kirohanásra. Ahelyett, hogy nyomjuk az ágyat, milyen szívesen vesződnénk a hétköznapi problémák forgatagában!
Ne várjuk meg, amíg a kórházi ágyban kötünk ki, tekintsünk az apró bosszúságokra, mint könnyed akadályokra, amiket egészségesen hamar megoldunk. Nyáron még ezekről is megfeledkezhetünk, élvezve a szél szárító leheletét s az erősen sütő nap melegségét, ilyenkor elnyúlva jobb nem gondolni semmire, csak létezni.
A mindennapos problémákra lehet úgy is tekinteni, mint egy játékra, amire csak a megfelelő stratégiát kell megtalálnunk. Minél nagyobb eséllyel kapjuk meg a leghatékonyabb megoldást, annál nagyobb a valószínűsége, hogy mi maradunk felül a játékban és nem a rosszkedv.
