A nevetés szerepe a túlélésben

Sokszor, amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, a Végső állomás filmhez hasonlóan viccet űz belőled a sors, akkor már kínodban nem tudsz mást tenni, csak nevetsz. Nevetsz? Hahotázol saját sanyarú sorosodon, a karma iróniáján, egy sor balszerencse találkozásán. És abban a pillanatban, ez a legjobb, amit tehetsz. Amikor már saját magadon tudsz nevetni, ahelyett, hogy önsajnálatba merülnél, akkor már elég erős vagy ahhoz, hogy túléld a rád váró nehéz helyzeteket. 

 

Az idősek még ismerték ezt a tudományt, tudták nem lehet a nehéz időket túlélni, csak jó humorral. Ha minden apróságon bosszankodtak volna, akkor az egészségük sokkal hamarabb felmondta volna a szolgálatot. Igen, jól halod! A nevetés folyamata akár halálos betegségre is gyógymód lehet – ezt bizonyítják a kutatások is. Amikor nevetünk, akkor testünk, arcunk számos izma megfeszül, emellett jelentősen megemelkedik pulzusunk, illetve vérnyomásunk is. Egy percnyi kiadós kacagás felérhet 10 perces evezőgépen történő edzéssel. Mivel a stressz hatására nagyobb mennyiségben termelődnek az immunrendszer működését gátló hormonok (kortizol, dopamin), az ideges típusú ember hamarabb megbetegszik, míg a jókedvű szervezete ellenállóbbá válik a vírusok és bakteriális fertőzések ellen.

Tehát, ha következőleg úgy érzed, mindjárt szétrobbansz az idegességtől, tekints magadra távolabbról, lásd azt a kétségbeesett arcot az üres buszmegállóban, vagy azt a jelenetet, ahogy integetsz a sofőrnek, ő meg ahelyett, hogy megállna, visszaint. Elvégre a buszok királyainak van egy szabálya: „aki szalad, sportol, aki integet, köszön, aki felszáll, az utas”. 

Amikor boldog vagy, olyankor könnyű a szád görbületét pozitív irányba hajlítani. A rossz napokon is jókat nevethetsz, egy-egy viccet olvasva, vagy csak poénkodva a környezetedben levőkkel.

Egy gondterhelt, bal lábbal induló nap befejezéseként, miért ne foghatnád a hasad a röhögéstől? Elvégre az élet egy játék, a sors pedig egy rendkívül kreatív alkotó, aki nem fukarkodik a furcsa helyzetekkel. Értékeld! Nevess!

A nagybetűs élet

Iskolás koromban négyévente búcsút vettem addigi társaimtól, az ünnepségen végighallgattam a felnőttek intő szavait, azt, hogy mire számíthatok a nagybetűs élet küszöbén. Ezt olyan sokszor elmondták, immúnis lettem a tanácsokra, nem éreztem, hogy életemben beépíthető lenne mondandójuk, nem éreztem a súlyát következő lépésemnek, amellyel egyre közelebb kerültem az általuk emlegetett nagybetűshöz. Mostanság hangok, intelmek csengnek a fülembe, mintha jelenlegi problémáim kezelésére kaptam volna már „receptet”, csak épp nem akkor, amikor kellett volna. Mostanság mintha egyenesen megfejeltem volna a sokat emlegetett fenyegetést, mintha ennyi év késés miatt egyszerre törne rám a sok tanulnivaló. 

Nem mondható könnyűnek az iskolapadban töltött időszak sem, akkor is meg voltak a problémák, akkor annak tűntek. De a mókuskerékbe kerülve észrevétlenül eltelik egy év, egy hónap, a napokról nem is beszélve. Közben akadnak megoldandó problémák, de nem bajok. Nem, nem. A nagybetűs élet lakójaként most már tudom én is, a betegség, a szegénység, az baj, a többi csak kellemetlen feladat, amit ha elég kreatívak vagyunk, meg lehet oldani. Aztán ott van a pénz, ami persze nem izgat, nyugtat, és jó, ha annyi van belőle, hogy a hónapot kihúzom. A legnagyobb problémaforrást mégis az emberek jelentik, akik közül néhányan ebben a szakaszban elszomorodtak, s mint kellemetlen gnómok mérgezik a levegőt. Mintha lassan kihalófélben lenne a jóság, az emberségesség, csak a személyes vágyak, indulatok maradtak volna. Szörnyeket teremtünk nap mint nap, egy gondolattal, egy odavetett, ítélkező szóval, egy mozdulattal, egy kemény rosszindulattól vezérelt tettel. Pedig nem sokkal különbözik az iskolában levő társadalomtól, itt is szerepeket játszik mindenki. Vannak a magasrendűbbnek képzelt egyének, az örök nyerni akarók, a mogorva sarokba húzódók, az irigyek, a bosszúskodók. Mindig akad indok mások lehúzására, még ha reggel feltelt „elemekkel” indul is el a nap, útközben a negatív hatások lefárasztanak teljesen.

Tévedés az, hogy véget értek a háborúk, az örökzöld csatáit vívja minden nap az ember. Amikor már tényleg kiér az élet védtelen területére, akármikor prédává válhat, ezért megtanul kiállni magáért, mert más úgysem teszi meg helyette, közben belefásul, megkeseredik, ahogy azt a társadalom megkívánja. Ha nem akar a víz alá kerülni, mindig vigyáznia kell, hogy annyira tartsa magát, hogy legalább az orra kilátszódjon. Sokszor nagyon nehéz fent maradni, van, amikor erő fogytán elengedi magát, lassan, feladva mindent merülni kezd, nyugodtan lebeg a víz alatt, de akkor felháborodik, ő nem lehet ennyira gyenge. Pedig mindannyian gyengék vagyunk, vannak, akik nem ismerik be, ők szenvednek a legjobban. Gyengék vagyunk, de amikor a helyzet megkívánja, akkor képesek vagyunk erősek lenni. Nem egyszerű eligazodni az életben, de ha elég sokszor magunkba tekintünk, érzések formájában jelzőtáblák jelennek meg, amelyek a helyes irányba terelik sorsunkat.

A tanárok nem árulták el, hogy az utolsó csengőszóval még nem ér véget a tanulás, utána jön a java, utána kell megtanuljunk helyesen dönteni, tetteinkért felelőséget vállalni, tűrni, tolerálni másokat, utána kell számot adjunk szorgalomból, tisztességből, emberségből, és nem utolsó sorban abból, hogy saját lábunkon is képesek vagyunk megállni, még akkor is, ha néha nagyon szorít a cipő, vagy inog alattunk a talaj. S amikor eljön az ideje elég biztosak kell legyünk magunkba, hogy ránk lehessen építeni egy családot, hogy kicsi karok biztonságot keresve és kapva kapaszkodhassanak nyakunkba, hogy már ne féljünk semmitől, ne legyenek kételyeink, legalábbis ezt a látszatot keltsük. Ha felnőttkorban is lenne kicsengetés, arról szólna, hogy nemsokára a halál kapujában állunk (s épp annyira nem lenne időszerű, mint az iskolában), és azt úgy tegyük, hogy nem bántuk meg, amit és ahogy cselekedtünk, tudjuk, hogy kik vagyunk, mert soha senki, semmi nyomására nem alkudtunk meg abból, amit mi képviselünk. 

Figyeljünk a hétköznapokban elejtett, élettapasztalatokkal teli tanácsokra, tegyük tarsolyunkba, lehet egyszer majd szükségünk lesz rá.

Változás

Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amikor ráeszmél arra, nem jó az az út, amin halad, változtatni kéne. Ilyenkor a listamániások előkapnak egy darab fecnit, hogy egy csokorba szedjék, mi az, ami nem stimmel az életükben. Szépen sorra, egyre lelkesebben számba veszi, hogy majd mit fog megváltoztatni, mitől lesz majd boldogabbak. Rossz szokások, spórlás, egészségesebb életmód, vágyakat megtestesítő dolgok megszerzése kerül fel a listára. Miután befejezte, jöhet a megvalósítás, gondolja: „a holnap a nagy változás napja lesz”. Megkönnyebbülve, kevésbé elégedetlenül hajtsa állomba a fejét. 

Másnap kezdődik a rohanás, leönti gyorsan a kávét, majd ugyanazok a monoton, de sietős mozdulatok következnek reggel, ugyanazokkal az arcokkal találkozik a buszon. Olyan programszerűen zajlik az élete, hogy szinte meg tudná jósolni a következő pillanatot. Eltelik a reggel, kínozza a munka, fáradság, kávétúltengés tünetei ismét mutatkoznak. A rossz szokások, szükséges pénzköltés rányomja pecsétjét a „változás” napjára is. Mintha nem is egy, hanem legalább két lélek élne ugyanabban a testben: egyik az okos, öntudatos, aki tisztán tudja mit kéne tennie, hogyan kellene élni, a másik, mint egy csíntalan óvodás, nem hallgatva senkire, makacsul követi el a hibákat. S nehogy azt hidd, lehet parancsolni a csínytevőnek, óvatlan pillanatban már ott ég a cigaretta a kezében, elővette a pénztárcádat és költekezik. Így az élet megváltoztatása tortúrává alakul, állandó ígéretekkel, be nem tartott fogadalmakkal, maró bűntudattal. 

Változni nehéz, már azért is, mert az ember hosszú évek során lesz olyan amilyen. A külső hatások, környezet, szülők, barátok úgy alakítanak évtizedeken át, mint folyó a köveket. Lehet, némi ambíció híján minden a régi marad, még az elégedetlenség is. De ez nem jó, mert ki ne akarna szebb, jobb, okosabb, sikeresebb, elismertebb lenni? Titkon, senki sem elégedett magával. Még ha annak is tűnik, állandóan visszajelzéseket igényelve magyarázza, bizonyítja, legfőképpen magának, mennyire tökéletes. Pedig senki sem az. Nyugodt szívvel el lehet mondani, nem él egyetlen tökéletes ember sem a földön, mert éppen attól teljes valaki, hogy hibázik és ebből tanul. 

Állandóan résen kell lennünk, mit üzen az élet, mi a mai nap leckéje? S ha sehogy sem sikerül változtatni életmódunkon, életünkön, akkor lehet azért van így, mert még nincs itt az ideje. A legtöbben, a kényelmesebbek élvezik a megszokott, menetrend szerinti életet, ami nem okoz meglepetést, egyféle nyugalmat biztosít. Általában ők semmi újat nem mernek kipróbálni, maradnak a saját ketrecükben életük végéig. Ők megtanulják a leckét? Kétlem. 

Ha már mi nem vagyunk képesek a változás kiváltására, akkor legalább fogadjuk el az élettől. Tipikus amerikai filmek első részében a főszereplőt elhagyja a szerencse: párját rajta kapja valaki mással, de még a munkahelyéről is épp aznap rúgják ki. Alkohol, fagyi segítségét hívja vigasztalásul. Ez a szerencsétlennek tűnő alak, akinek fenekestől felfordul az élete, a film végére boldog lesz. A tanulság: mindig fogadjuk a változásokat jó szívvel, mert, még ha pillanatnyilag rossznak is tűnnek, szükségesek, egy napon mindennek értelme lesz. Hagyjuk életünket szabadon áramlani, mint egy vad, hegyi patakot, engedjük, hogy új helyeken törjön utat magának, még ha néha ez fájdalmas is, ne tegyünk gátakat az útjába, mert egyszer haza talál a boldogságban. Mert hát ki ne akarna boldog lenni? „Boldogok, akik hisznek” – mondják és elhiszem, mert tapasztalom. Egyrészt a nagy elhivatottsággal dolgozó papok csillogó szemében, másrészt vallásos barátaim életében. Ők nem csüggednek, mert tudják egy magasabb erő irányítja életüket, amelyre rábízzák magukat, bármi történik, tudják lesz még jobb a helyzet. Mindennek értelme van, mindennek eljön az ideje, csak elég figyelmesnek kell lenni. Nem szabad makacsul ragaszkodni a dolgokhoz. Hagyd áramlani az életed, majd jó irányba visz. Néha kénytelenek vagyunk nehéz döntéseket meghozni, ilyenkor rajtunk a sor, mi válasszuk ki, hova tovább. Ilyenkor jó befelé tekinteni, fel kell tegyük magunknak a kérdést, mert a válasz is bennünk van. Terry Brooks gondolata megfontolandó: „A jövő a lehetőségek labirintusa, amely szakadatlanul változik, amíg jelenné lesz.”

Önkéntes rabok

Rohanunk a mókuskerékben, tesszük, amit tennünk kell, közben az idő múlását igazából csak a tükörbe nézve észleljük, ahonnan lassan eltűnik az addig minden reggel ránk tekintő lelkes fiatal, helyette egy fáradt, a megszokástól beszürkült tekintet köszön vissza. Élünk, jól vagyunk, de közben a lelkünk mélyén vadászó állatként ott lappang a félelem, ami arra vár, hogy alkalmas pillanatban kitörjön. Addig unatkozva, belsőnkbe mélyed és rágja azt, amitől állandó rossz érzés uralkodik el rajtunk. Mert ki ne félne? Mindenkinek vannak reális, de ugyanakkor valótlan félelmei is. Általában a haláltól és minden más ismeretlennek tartott, új dologtól, a változástól félünk a legjobban. Aztán az öregedéstől, a betegségtől, vagy hogy halandó lények lévén, bármelyik pillanatban elveszíthetjük szeretteinket. Állandóan aggódunk valami miatt.

Mindennapi félelmeink mellett a kreált lidércek is megférnek, amelyek általában valamilyen állatra (kígyó, pók, béka), vagy extrém helyzetre (fulladás, zuhanás, zárt helység) vonatkoznak. Ha a mindennapokban nem is, álmainkban gyakran szembesülünk velük, a bennünk lappangó érzések formát öltve mérgezik életünket.

Néhány ember esetében a félelem odáig elfajul, hogy fizikai tünetek húzzák meg a pánikroham vészharangját. Másnak hétköznapinak tűnő helyzet változik horrorfilmmé a beteg számára, mintha nem is ugyanazt a világot látnák. Az emberek mintha elvennék előle a levegőt, a falak mintha egyre közeledve egymáshoz, összeszorítanák. „Nem lehet kimenni, nincs menekvés, sok az ember, nincs levegő” – ezek a gondolatok suhannak át a fejében, közben a szív felgyorsult ritmusban ver, mintha ki akarna törni a helyéről, melegség önti el, remeg, érzi, hogy látása kezd elhomályosulni, végül földre zuhan a rémvilágnak hitt valóságban. Nem csoda, hogyha nem talál megértő fülekre, hisz másból ez a helyzet nem vált ki félelmet. De az ő rémei hétköznapi alakokat öltenek. A mai világ a pánikbetegségek, pszichológiai kórok virágzó kora, amikor mindenki fél a bizonytalanságtól.

A félelem mint normális reakció a veszélyre már rég elveszítette eredeti szerepét: felgyorsult életfunkciókkal megvédeni az embert olyan veszélyes helyzetektől, mint például egy vadállat támadása. Így élhette túl ősünk az erdőben, amikor nem csak vadászott, de ő is bármikor prédává válhatott. Manapság egy lekésett busz, egy veszekedés esetében az agy ugyanazokat a jeleket kapja, mint egy vadállat támadásakor. Ez nem csak az egészségre káros, de az életünkre is rossz hatással van. Ha például félünk az orvostól, ezért még akkor sem megyünk el hozzá, amikor betegek vagyunk, így akár bele is halhatunk egy amúgy könnyen kezelhető, elhanyagolt nyavalyába. Vagy annyira szeretünk valakit, hogy mindentől féltjük. Egy idő után fojtóvá válik ez a gondoskodás, elveszíthetjük azt, akit a legjobban szerettünk, mert éppen ettől tartottunk a legjobban. A felesleges félelemnek gyakran nagyon is valós következménye van. Nem hiába szokták mondani, mindenkit az éri utol a leghamarabb, amitől a legjobban fél.

Talán régebb azért nem voltak ilyen gyakoriak a pánikbetegségek, mert az emberek összhangban éltek Istennel, a természettel és egymással. Nem uralkodott rajtuk ekkora bizonytalanság. Csak élni – egyszerűnek tűnik, s a sok munka, probléma, félelem mellett mégsem sikerül. Ha hiszünk egy magasabb erőben, eléggé bízunk önmagunkban, akkor az ismeretlen nem félelemként jelenik meg bennünk, hanem reményként. Sokszor félelmeink miatt nem merünk új dolgokat kipróbálni, szégyenlősen kitalálunk magunknak egy kifogást, holnapra halaszthatjuk. De a halasztás a tagadás legveszélyesebb formája. Általában semmire sincs időnk, ezért néhány dolog mindig a holnapi teendők egyike marad. A félelmet úgy lehet a legjobban megszüntetni, ha szembenézünk vele, nem pedig gyáván elkerüljük. Ha mindentől óvjuk magunkat, bezárul előttünk a világ, félelmeink hálójában, rabként éljük le az életünket, amit ráadásul önként választottunk.

Amilyen az ember, olyan a világ

Általában, ha valami rosszul sül el, vagy már elegünk van mindenből, gyakran ismételgetjük: „elegem van a világból”. Ekkor nem a föld össznépességét hibáztatjuk silány sorsunkért, hanem a környezetünkben élőket. Hisz ők alkotják a mi világunkat. Mutatnak tükröt rólunk, befolyásolják sorsunk alakulását. De vajon hibáztathatók rossz kedvünk, szerencsétlenségünk miatt? Nem minden esetben. Legtöbbször a saját világunk, a bennünk rejlő rossz–jó egyensúly felbomlása miatt kerülünk szerencsétlen helyzetbe. Olyan a világ, amilyennek mi alakítjuk. Ha nem tetszik valami a külső környezetben, nem várhatjuk el, hogy miattunk hirtelen megváltozzon, inkább a hozzá való viszonyulásunkon kell módosítsunk. Magyarán, meg kell változnunk! Ez nem könnyű feladat, hisz évek hosszú sora alatt alakult ki az a komplex valami, amit énnek nevezünk. Az újévi fogadalmak kudarcba fulladása is alátámasztja, akármennyire zavar, nehezen válunk meg rossz szokásainktól. Ezek biza mindenkinek vannak, egyeseknek kevés, másoknak annál több. Az ember is kétpólusú összetevőkből áll, erényei mellett a sötét oldala is megfér. Az emlősök közül talán a legrosszabb fajta, hisz ő talán az egyetlen, aki képes megölni társait, vagy akár családját. Düh, méreg, irigység, féltékenység, rosszindulat, s még mennyi minden rejtőzik csendes énünk mögött. Jó emberek szeretnénk lenni, ami nem könnyű feladat, különböző helyzetek váratlanul kicsalják belőlünk a vadállatot. Szép lassan tönkre tesszük a természetet, az állatvilágot, sőt társainkat, családjainkat és önmagunkat is. Szemét, szemét hátára halmozódik, a kutyák rózsaszín ruhába tündökölnek, a fák a fenyvesekben való lobogás helyett, hű szolgaként biztosítják a meleget.

Rég nem a világgal van baj, hanem az emberrel. Mint egyenkénti defektek teszik tönkre a rendszert. Naponta többször hallhatjuk: „a mai globalizált, rohanó világban” – az ember tette ilyenné. S most a fene nagy sietségben, ezer egy feladata teljesítésében, a vásárlási rohamba belebetegszik. A pszichológusok örömére megsokszorozódott a depresszióban, szorongásban, pánik betegségben szenvedők száma. Mások az alkoholban, drogokban, a cigaretta füstjében keresik a megnyugvást. 

A politikusok nagy szavakkal biztatnak, a tudósok vért izzadva keresik a megoldásokat problémáinkra. Ehelyett, mindenki saját életét kellene rendbe tegye. Ha mindenki külön, eggyenként megerősítené magában a jót, boldog lenne, jó hely lehetne a föld. Lehet, egyetlen erős emberre lenne szükség, akinek hatáskörében mindenki könnyedén megváltozna. Ismerek csupaszív embert, aki nemcsak a saját életét, de környezetében élőkét is boldoggá tette. Csak reménykedni lehet, hogy jó irányban indul el a változás szele, és még azelőtt, hogy mindent tönkre tennénk. Amilyen az ember, olyan a világ.