Ego, a belső ellenség

Egy kisbaba tekintete sokkal mélyebb, tisztább mint a felnőtteké. Tágra nyílt szeme csillogó, bizakodó, játékos, őszinte és mintha valami sokkal több rejtőzne mögötte mint egy önellátásra képtelen pelenkás emberke. Megért, beléd lát, szeret. Őszinte spirituális lény.

Egykor mindannyian ilyenek voltunk, néha még emlékszünk rá, egy illat, egy hang, egy érzés visszarepít gyerekkorunkba. Amikor még minden csodának tűnt, a felnőttek varázslónak, és mindenki szeretettel fordult felénk, biztonságban éreztük magunkat. Három éves korban valami megváltozik bennünk. Megpillantjuk azt az embert a tükörben, akit onnantól kezdve Én-nek nevezünk, életünk középpontjába állítunk, elkezdünk védeni és nagy mértékben meghatározza tetteinket. Elkezdünk hamis játékokat játszani, maszkokat gyártani magunknak, amiket helyzettől függően viselünk. Mindezt az ego szolgálatában. Attól a perctől nem látunk tisztán, nem vagyunk többé már spirituális lények, valami hatalmasabb részei, hanem saját mikrokozmoszunk urai és parancsolói.
 

Müller Péter ezt így fogalmazta meg: „A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.”

 Az egót a bennünk rejlő ördögnek, legnagyobb ellenségünknek is nevezhetjük, mert akármilyen erősen próbálunk jó ember lenni, makacs fejét mindig felhúzza, és követeli magának ami jár, a figyelmet, a törődést, az elismerést. Mellét döngetve bizonygatja nála okosabb, ügyesebb nem létezik a kerek világon. Ha valaki ezt cáfolni meri, az ego fölösleges vitákba keveredik. Ő játssza az önző, a kapzsi, a makacs szerepét bennünk. Ő áll bosszút sértettsége miatt. Ő érzi csalódottnak magát, ha nem kap elég figyelmet, vagy ha a külvilág visszajelzései nem az ő fenségét dicsérik.
 
Belsőnkben sokféle önmagunk él együtt testvérként, s attól függően, hogy kinek adunk hangot, olyan emberek leszünk. Bennünk lakozik Isten hangja, akire hallgatva jó úton haladhatunk. Legbelül ott rejtőzik gyermeki, spirituális önmagunk is ártatlanságával, jóságával, őszinteségével. Ezek mögött az árnyékban megbújik az ego, aki minden olyan pillanatban megjelenik, amikor veszélyben érzi magát, olyan arcunkat mutatva meg, amit még mi magunk sem ismertünk addig. Ilyenkor saját magát harciasan védelmező szörnyetegekké válunk, megbántva, megalázva másokat.
 

Következőleg, ha sértettnek érzed magad, mert valaki igazságtalanul bánt veled, vagy nem ismerte el képességeidet, esetleg hülyének nézett, lenézett, tedd fel a kérdést: van igazi okom arra, hogy rosszul érezzem magam, vagy csak az ego gonosz játékába keveredtem ismét?”. Ha csak az ego sértődött meg, akkor nincs amiért bánkódni, hisz tisztában vagy értékeiddel, még akkor is tudod mi az igazság, ha más erről másképp vélekedik.