Olyan könnyen ítélkezünk az emberek felett, anélkül, hogy
ismernénk őket vagy az életük történetét. Valahogy az emberi természethez
tartozik, ösztönből jön, hogy könnyedén rányomjuk másokra a pecsétet.
Túlságosan fél, pesszimista, rendetlen, elhanyagolja a
külsejét, igénytelen, alkoholista, nem szeret dolgozni, embertelen, önző,
szórja a pénzt – kerülnek fel sorban a címkék, ahogy megyünk az úton, beszélgetünk
a munkahelyünkön, otthon, a barátainkkal. Ilyenkor a tekintetünk szúrós, felemelt
fejjel összehúzzuk a szájunkat majd elfordulunk. Ítéletünk megszületett, bírák
lettünk.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak a mi élünk
tökéletesen, mindenki más halmozza a hibákat. Mindent csak úgy lehet csinálni,
ahogy mi gondoljuk jónak, nincs más megoldás.
Belegondoltunk, hogy milyen lehet az „elítélt” élete? Min
ment keresztül, amíg elért idáig? Mennyit szenvedett? Rossz szokása védekezésből
vagy kényelemből született? Néztünk mélyen a szemébe kutakodva, hogy ki is lehet
ő?
Annak ellenére, hogy mind kivétel nélkül, spontán, azonnali ingerre ítélkezünk, egy közös bennünk: mindannyian esendő emberből
vagyunk, aki követ el hibákat, szenved, de próbál tanulni a leckéből.
Mi is gyakran beleesünk a csapdába. Az ítélet kimondása
után, minket is próbára tesz az élet, és olyanná vállunk egy időre, mint az ”áldozatunk”.
Ekkor persze mindig kerül kifogás, megmagyarázzuk viselkedésünket. Közelről
annyira megbocsáthatónak tűnik, hogy elfogadjuk. De ez nem ment meg a szúrós
tekintetektől, amelyek hasonlók ahhoz, amit mi is produkáltunk korábban.
Vadászként próbáljuk magunkat a nyúl helyzetébe beleélni,
akkor talán majd kevesebb puska dördül el, kevesebb sebet okozunk. A legjobb,
ha a saját életünkkel foglalkozunk másé helyett, úgy, hogy tisztában vagyunk a
hibáinkkal. Ha ítélkezni akarunk, jusson eszünkbe: amit látunk az nem az
egész, csak egy darab a kirakósból.
