Népbetegség

Elégedetlenségtől visszhangzik a városi forgatag. Járó-kelők ismerősökkel állnak meg az úton, látni, az egyik fájós lábára mutat, a másik mérgesen gesztikulál, magyarázza, hogyan vágta pofon az élet. Amint lehetőség adódik már zengik is, épp milyen betegségtől szenvednek, épp mit kell már megint kifizetniük, nem is beszélve erről a rohadt országról. A panaszkodókat könnyű felismerni, fejüket mindig az előttük álló útra szögezik, az arcukat elégedetlenség torzítja.

Szeretetre vágynak, vagy épp az elérhetetlennek tűnő gazdagság gondolata nyugtalanítja, a bizonytalanság, a kétségbeesetten végig küzdött hétköznapok. Van, amikor csak saját maguknak akarják a figyelmet, máskor pedig a világ tökéletlensége felett bánkódnak.

Más időket élünk, leszegett fejjel járnak az emberek. Találkozva egymást mérgezik a szavak, amelyek egyre mélyebbre taszítanak a panaszkodás medrében. Fertőzik egymást az emberek, amíg csak nem marad egyetlen derűlátó sem, egyetlen ember sem, akinek az is boldogságot jelent, ha érzi a nap melegét a bőrén, látja a gyümölcstől roskadó fákat, hallja a madarakat szerelmesen dalolni. Miért nem elég ennyi? Élünk és akár boldogok is lehetnénk, ha ezt az utat választjuk. Mert életünk akármilyen borús, útvesztőkkel teli erdőbe lézengjen, ajándék. Egészség, család, szeretet. Régebb ezek voltak a legfőbb értékek. De ma többet szeretnénk, mert a reklámok, amelyek sehol nem hagynak békén, belénk sulykolják, hogy mire van még szükségünk. Emellett a szomszédok, ismerősök is nagyban befolyásolnak újonnan vásárolt autójukkal, berendezéseikkel. Az idősek még ismerik a régi bölcsességet: „amíg fel tudunk kelni, egy szavunk se lehet”.

A döntés a miénk: kesergünk afelett amink nincs és talán nem is lehet, vagy megelégszünk azzal, hogy van, amit megegyünk, megigyunk és este egy nyugodt hely, ahol álomra szenderedhetünk. Másnak ez sem adatott meg. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy panaszkodjanak. S ha igen, ugyan ki figyel már a koldusokra?

Életünk értelme

Harcolunk. Elesünk. Felkelünk. Dolgozunk. Pihenünk. Aztán ismét újra kezdjük. Haladunk előre utunkon, még akkor is, ha néha nagyon nehéz. Küzdünk. Feladjuk és újrakezdjük, megannyi szakaszra tépdelve ezzel az életet. De miért? Az egésznek mi célja lehet? Közvélemény-kutatást végeztem barátaim körében, hogy ők miben látják az értelmet. Természetesen a depresszió téveszthetetlen jeleit kémlelték rajtam, miközben én csak kíváncsi vagyok, ki miért tartja érdemesnek felkelni reggel.

Természetesen a szülői örömök elébe nézettek, a gyermeküket tartották a legfontosabbnak, volt, aki szerint mi adunk értelmet cselekvéseinknek. De mindegyikük egyetértett abban, hogy valami értelme kell legyen annak, hogy erre a Föld nevű bolygóra pottyantunk. 

„Az egésznek semmi értelme…” – az összes felhozott példából kiindulva mindig erre a következtetésre jutottam. De egyben tévedtem, nem látom még az egészet. Csak darabokban ismerhetem meg az életet. Mint egy kirakójáték darabjait, amelyek külön semmit nem jelentenek, egymásba kapaszkodva adják meg az értelmet. Ha jól megvizsgáljuk a múltbeli történéseket, az a benyomásunk, hogy minden teljesen jól kigondolt menetben haladt, és talán nem is történhetett volna másképp. A végéről visszatekintve minden értelmet nyer. Legalábbis remélem. És azt hiszem, ezért nekünk is tennünk kell valamit. Nem várhatjuk tétlenül, hogy majd mozivásznon pörögnek le életünk izgalmas mozzanatai, ha közben nem vagyunk elég bátrak élni. 

Mert abban a pillanatban, ahogy felfedezzük jelenleg semminek semmi értelme, kicsit nyugodtabbak leszünk, a problémák már nem nyomják mázsás súllyal a vállunkat. Elég depressziósan hangzik: semminek semmi értelme. De ugyanakkor egy hangos bátorítás is: „menj, játssz, próbálj ki mindent, nincs, amitől félj, hisz nincs vesztenivalód”. 

A kedvenc filmjeim közt rengeteg életrajzi dráma van, amelyek dráma–komédia kategóriába tartoznak, és általában igaz történet alapján jöttek létre. Ezért azt hiszem, ha az élet egy film lenne, a végkimenetelét tekintve bizony dráma kategóriába kerülne, viszont a félszeg jelenetek, a vicces szereplők komédiává varázsolnák. És ez az ÉLET, amin keserűen hahotázhatunk, úgy sírhatunk, hogy közben meghalunk a nevetéstől. 

Félelmeinket ne vegyük komolyan, hisz úgy se számítanak, az új dolgoktól ne zárkózzunk el sután védve magunkat, mert egyszer úgy is bántódásunk esik. Az élet értelmét maga az élet kínálja fel azzal, hogy tapasztalási lehetőségek egész sorát gördíti utunkba. 

Próbáljunk ki minél több játékot ebben az óriási vidámparkban, amit hétköznapi nyelven életnek hívunk!

A szükséges rossz

Játékok. Szerepek. Hazugságok. Ítélkezés. Irigység. Ez mind jelen van mindennapjainkban. Vannak helyzetek, amikor barátokkal vagyunk körülvéve, máskor sarokba szorítva érezzük magunkat, szemünket szúrja az igazságtalanság. Mind betegek vagyunk. Lelkileg. Mivel nincsenek tökéletes szülők, és egyikünk sem üveg búra alatt nőtt fel. Érnek jó és rossz hatások. Rajtunk áll, hogy mivé vállunk, hibáinkon próbálva javítani jó emberek leszünk, vagy nem törődöm módjára frusztráltan mérgezzük magunk körül a levegőt. Mi döntjük el, milyen hatásoknak engedünk, hagyjuk-e a rosszat eluralkodni az életünkön, mondván „nem tehetünk semmit ellene”. Mindig van választási lehetőségünk, gyakran elágazó úthoz érkezünk, ahol döntenünk kell: elsüllyedünk az önsajnálatban, vagy hagyjuk tanítani magunkat, erősek leszünk. Nem könnyű változtatni magunkon, a körülményeken, megválni a jól megszokott rutin mozdulatoktól, ami messzebb nem is állhatna az élettől, talán ennél még a virágok vegetáló életmódja is izgalmasabb. 

Változhatunk. Tudnunk kell, éreznünk kell, hogy bármi lehetséges. Megnyílhatnak előttünk olyan kapuk, amikre nem is számítottunk, azzá az emberré válhatunk, akivé szeretnénk, sőt pénzre is szert tehetünk. Csak álmodni kell, hinni és dolgozni. Mert mostanra már rájöttünk, semmit nem adnak ingyen, mindenért meg kell küzdeni. Ehhez erősek, kitartók és türelmesek kell legyünk. 

Sajnos nem csak jó dolgok történhetnek meg velünk, a mindenhez a rossz is hozzátartozik, a véletlennek tűnő balesetek, a végzetesnek tűnő hibák, a rajtunk múló és a tőlünk független helyzetek egyaránt. Egyet tehetünk, bátrak leszünk és megpróbáljuk az életünkben megjelenő rosszat a hasznunkra fordítani. Nem gyengék, elesettek, depressziósak leszünk, hanem öntudatosabbak, erősebbek. 

Nem szabad hagyni, hogy a velünk megtörtént rossz élmények alakítsanak, hogy mogorva, életunt, a monoton mindennapokba belenyugodott emberré váljunk. Mindig legyünk elégedetlenek, mindig akarjunk egy kicsit többet. Manapság nehéz jó embernek lenni, segíteni olyan embertársaknak, akik nem hagyják, segíteni egy olyan világban, ahol a pénz az úr. Ilyenkor az is nagy dolognak számít, ha valaki egyáltalán szeretne jó ember lenni, mert köztudott a jót kihasználják, letapossák, a becsületes nem boldogul. 

Néha legszívesebben az emberi fösvénységtől megundorodva, egy erdei házikóba menekülnék, ahol nem idegesíthet fel senki. Mivel ez nem lehetséges, csak behunyom a szemem, hallgatom a zenét, kizárom azt a világot, amiben nem akarok élni. Azt a világot, ahol mindenki irigy, ítélkezik, panaszkodik, ahelyett, hogy tenne valamit, segítene jobbá tenni legalább a saját életét. Lassan kihalt az emberség, tombol a fajgyűlölet, egyik ember emberebb, mint a másik, az állatokhoz való viszonyulásról nem is beszélve. Mi történt velünk? Talán a külsőségek ápolásának hajhászásában megfeledkeztünk a belső világunkról, nem szeretjük, nem tiszteljük saját magunkat sem. Akkor hogy szerethetnénk másokat?

De mindig változhatunk. Ha ismerjük az irányt és elég erőt érzünk magunkban, ha tudjuk, valami többről kell szóljon az élet, mint amiről jelenleg szól (túlélni a mát, várni a holnapot). Gondoltunk már arra, hogy amikor várjuk, teljen már el egy unalmas, munkával teli nap, akkor saját halálunkat sürgetjük? Nem várhatjuk, hogy a most, amire a legjobban oda kellene figyeljünk, pillanatok alatt múljon el, hisz, akkor egyből akár meg is halhatnánk. Tapasztaljuk meg mindazt, ami még vár ránk, gyávaként ne utasítsuk el a változás lehetőségét. Ha most pillanatnyilag rossz is, tudjuk, majd kisüt a nap egyszer, a felhők mögött ott rejtőzik a remény. Mindennek meg van az ideje….

„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje van a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek”. (Ószövetség – Prédikátor könyve, részlet)