A szükséges rossz

Játékok. Szerepek. Hazugságok. Ítélkezés. Irigység. Ez mind jelen van mindennapjainkban. Vannak helyzetek, amikor barátokkal vagyunk körülvéve, máskor sarokba szorítva érezzük magunkat, szemünket szúrja az igazságtalanság. Mind betegek vagyunk. Lelkileg. Mivel nincsenek tökéletes szülők, és egyikünk sem üveg búra alatt nőtt fel. Érnek jó és rossz hatások. Rajtunk áll, hogy mivé vállunk, hibáinkon próbálva javítani jó emberek leszünk, vagy nem törődöm módjára frusztráltan mérgezzük magunk körül a levegőt. Mi döntjük el, milyen hatásoknak engedünk, hagyjuk-e a rosszat eluralkodni az életünkön, mondván „nem tehetünk semmit ellene”. Mindig van választási lehetőségünk, gyakran elágazó úthoz érkezünk, ahol döntenünk kell: elsüllyedünk az önsajnálatban, vagy hagyjuk tanítani magunkat, erősek leszünk. Nem könnyű változtatni magunkon, a körülményeken, megválni a jól megszokott rutin mozdulatoktól, ami messzebb nem is állhatna az élettől, talán ennél még a virágok vegetáló életmódja is izgalmasabb. 

Változhatunk. Tudnunk kell, éreznünk kell, hogy bármi lehetséges. Megnyílhatnak előttünk olyan kapuk, amikre nem is számítottunk, azzá az emberré válhatunk, akivé szeretnénk, sőt pénzre is szert tehetünk. Csak álmodni kell, hinni és dolgozni. Mert mostanra már rájöttünk, semmit nem adnak ingyen, mindenért meg kell küzdeni. Ehhez erősek, kitartók és türelmesek kell legyünk. 

Sajnos nem csak jó dolgok történhetnek meg velünk, a mindenhez a rossz is hozzátartozik, a véletlennek tűnő balesetek, a végzetesnek tűnő hibák, a rajtunk múló és a tőlünk független helyzetek egyaránt. Egyet tehetünk, bátrak leszünk és megpróbáljuk az életünkben megjelenő rosszat a hasznunkra fordítani. Nem gyengék, elesettek, depressziósak leszünk, hanem öntudatosabbak, erősebbek. 

Nem szabad hagyni, hogy a velünk megtörtént rossz élmények alakítsanak, hogy mogorva, életunt, a monoton mindennapokba belenyugodott emberré váljunk. Mindig legyünk elégedetlenek, mindig akarjunk egy kicsit többet. Manapság nehéz jó embernek lenni, segíteni olyan embertársaknak, akik nem hagyják, segíteni egy olyan világban, ahol a pénz az úr. Ilyenkor az is nagy dolognak számít, ha valaki egyáltalán szeretne jó ember lenni, mert köztudott a jót kihasználják, letapossák, a becsületes nem boldogul. 

Néha legszívesebben az emberi fösvénységtől megundorodva, egy erdei házikóba menekülnék, ahol nem idegesíthet fel senki. Mivel ez nem lehetséges, csak behunyom a szemem, hallgatom a zenét, kizárom azt a világot, amiben nem akarok élni. Azt a világot, ahol mindenki irigy, ítélkezik, panaszkodik, ahelyett, hogy tenne valamit, segítene jobbá tenni legalább a saját életét. Lassan kihalt az emberség, tombol a fajgyűlölet, egyik ember emberebb, mint a másik, az állatokhoz való viszonyulásról nem is beszélve. Mi történt velünk? Talán a külsőségek ápolásának hajhászásában megfeledkeztünk a belső világunkról, nem szeretjük, nem tiszteljük saját magunkat sem. Akkor hogy szerethetnénk másokat?

De mindig változhatunk. Ha ismerjük az irányt és elég erőt érzünk magunkban, ha tudjuk, valami többről kell szóljon az élet, mint amiről jelenleg szól (túlélni a mát, várni a holnapot). Gondoltunk már arra, hogy amikor várjuk, teljen már el egy unalmas, munkával teli nap, akkor saját halálunkat sürgetjük? Nem várhatjuk, hogy a most, amire a legjobban oda kellene figyeljünk, pillanatok alatt múljon el, hisz, akkor egyből akár meg is halhatnánk. Tapasztaljuk meg mindazt, ami még vár ránk, gyávaként ne utasítsuk el a változás lehetőségét. Ha most pillanatnyilag rossz is, tudjuk, majd kisüt a nap egyszer, a felhők mögött ott rejtőzik a remény. Mindennek meg van az ideje….

„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje van a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek”. (Ószövetség – Prédikátor könyve, részlet)