Gyermeknek lenni

Vannak olyan munkahelyek, ahová óriásként lépnek be az ajtón, aprócska bútorokba botlanak. Ráadásul a napot térdig érő munkatársaival tölti, akik mindig vidámak, zajosak és huncut fény pislákol a szemükben. Az ilyen munkatársak nem köntörfalaznak, kegyetlenül őszinték és állandó figyelmet igényelnek. Ez az elsőre furának tűnő munkahely nem más, mint az óvoda, ahová minden reggel betérnek a csöppségek bűvöletében élő asszonyok. Bevallom katonásan: irigylem őket. Igen, irigylem abban a pillanatban, amikor belépnek az ajtón, és nem kávé-hiányos, unott felnőtt arcok köszönnek vissza rájuk, hanem pajkos angyalképek. Az óvónők minden reggel az ajtó becsukásával maguk mögött hagyják a valóságot, és belépnek a gyerekek birodalmába, ahol minden apróság újnak, minden furcsa zördülés játéknak számít. 

Az óvodások olyanok, mint a magok, amelyet a nevelés melegágyában felnőtté, emberré formálnak. Az óvoda az a hely, ahol megtanulják, mit szabad és mit nem, ahol megtanulnak alkalmazkodni a többiekhez. Az óvónők pedig azok a személyek, akik a nevelés vizét hintik rájuk, hogy nagyra nőjenek. Kézen fogják őket, és megmutatják a világot, könyveken, zenén és játékon keresztül. Megteszik velük együtt az első lépést az élet nagy játékában. S az óvónők mindeközben észrevétlenül gyerekekké alakulnak át, munkájuk során ismét játszanak önfeledten, kacagnak az apró dolgokon, a gyerekekkel együtt tapsolnak, játszótársaik lesznek. Ki ne szeretne legalább egy nap erejéig ismét gyerek lenni? Rácsodálkozni a magasan repülő madarakra, és mindenben csak a játékot látni? 

 

Az egyik óvónő ismerősöm mondta, aki napköziben dolgozik, hogy néhány szülő annyira el van foglalva a munkájával, hogy legszívesebben szombaton is napközibe vinné a gyerekét, pedig hát hétköznap csak az esti órákat kellene aprócska gyerekével töltenie. Az óvónők szakértelme egészíti ki a szülők nevelési módszereit, amelyek be kell vallani, néha elég hiányosak. 

 

A mai rohanó világban… – ismételgetjük közhelyként, s mi is részt veszünk a megélhetési hajszában. Néha úgy érezzük túl rövid a nap 24 órája ahhoz, hogy minden tennivalónkat megfelelően el tudjuk végezni, hogy mindent bele tudjunk préselni. Elfelejtjük, hogy minden feladatot nem kell aznap elvégezni, csak azt, ami a legfontosabb, egy prioritási sorrendet felállítva nyugodtan hunyhatjuk le este a szemünket. De ne az ajtónkban ücsörgő csöppség álljon a lista végén, miközben mi vadul csattogtatjuk a számítógép billentyűzetét. Kapcsoljuk ki a számítógépet, a tévét, nyomjuk ki a cigarettát, tegyük le a telefont. Akkor majd jut idő az óvónők elkezdett munkájának folytatására, a kicsírázott mag továbbfejlesztésére. Üljünk le velük, tegyük félre a gondok kínozta mogorva arcunkat, és legyünk újra gyerekek: vidáman, kacagva vegyük kezünkbe a játékokat, mintha még soha nem láttuk volna. Ne éreztessük velük, hogy „én vagyok a felnőtt”, „én vagyok az okosabb”, hadd érezze egy kicsit, hogy egyenlő félként tölthet el egy kedves órát szüleivel, akiknek addig a telefon mintha nem is idegen tárgy lett volna, hanem a fülükhöz nőtt adalékszerv. Ebben a zsúfolt 24 órából kiszakított órában a gyerek ismét érezni fogja, hogy ő is fontos, a szülő pedig ismét gyerekké változva, jókedvűen, a problémákról megfeledkezve térhet nyugovóra.

Otthon a hidegben

Ősz óta egyre lennebb kúszik a hőmérő higanyszála, mi pedig egyre több réteg ruhát öltünk magunkra. Aztán beköszöntött a tél, s vele együtt a hideg. A nyári időszakban magányosan hagyott kályhák életre keltek, pirosan hevültek a megevett fától, hogy biztosítsák az otthonok melegét. Először gyermeki naivsággal örültünk a rég nem látott hópelyheknek, majd elegünk lett a vakító fehérségből, a csúszós, veszélyes utakból, az állandó fűtésből, a hidegből. 

Múlt héten a mi vidékünkön is megmutatta a tél kegyetlen arcát, sokan -27 fokban indultak munkába, néhányan kinti munkát végezve, kénytelenek voltak embertelen körülmények között dolgozni. S miközben apró-cseprő problémáinkkal vesződtünk, az ország más pontjain emberek fagytak halálra, egyedül, magukra hagyva az utcán vagy fűtés nélküli otthonukban. Talán ebben a hidegben még jobban hiányzik az embereknek egy otthon, egy meleg kályha, gőzölgő leves vagy egy gondoskodó családtag keze. Csak elképzelni tudom, mit érezhetnek azok az emberek, akiket megkínzott az élet, elhagyott a szerencse, s télen is az utcák jelentik otthonukat. Elhunyt szülő, tönkrement család, munkanélküliség – mindez elég ahhoz, hogy a számára biztosnak vélt tető köddé váljon a feje fölött. Ilyen helyzetben előfordulhat, hogy az utcán találja magát, ahol nem adottak a körülmények a talpra álláshoz. Sőt az utca pora még lejjebb húzza. Ki adna munkát egy hajléktalannak, akinek se állandó lakhelye, se tisztességes ruhája nincsen? Így a legtöbbjük belenyugszik a sorsába, a benne dúló dühöt és a fájdalmat, az emberek megvetését az alkohol zsibbasztó párájával próbálja feloldani. Ha egy hajléktalantól megkérdeznénk, mi az otthon, talán már maga sem tudná megmondani, mert olyan rég nem volt része benne. 

 

Az otthon nemcsak egy ház, ahol együtt élünk a családunkkal, hanem annál sokkal több: életünk tanúja, minden egyes részéhez emlékek egész sora kötődik. Az a hely, ahol jól érezzük magunkat, ahol szeretnek, ahol életünk nagy része zajlik, ahol örülünk és sírunk önfeledten. Az otthon nemcsak meleget ad, de egy megnyugtató érzést is, hogy mindig van, ahová hazamenjünk. Ez az, ami az erős hóviharban csavargóknak a legjobban hiányozhat. Kire számíthatnak ilyenkor, amikor az önzőség virágkorát éli? Szerencse, hogy van egy hely, ahol segítenek a derékba tört életeken. A hajléktalanszállón nemcsak tetőt adnak ismét a fejük fölé, de egy új otthont is, ahol visszakapják emberi méltóságukat, és lehetőséget az újrakezdéshez. 

 

Mindeközben, a meleg szobákban ülve elégedetlenek, és az élet apró problémái miatt bosszúsak vagyunk. Számlák, veszekedés, rosszul sikerült munka. Elfelejtjük értékelni a meleget, amikor olyan hideg van odakint, hogy legszívesebben a kutyánkat is behoznánk. Hogy van étel az asztalunkon, amit családunk körébe fogyaszthatunk el. Ez miért nem elég? Miért kell mindig több az embereknek? Miért nem lehet azzal megelégedni, amijük van: egészség, megélhetési lehetőségek, család? Álljunk le egy percre! Nézzünk ki az ablakon, figyelmesen kövessük, ahogy fújja a szél a havat, ahogy lógnak a jégcsapok a háztetőről. Majd simítsunk végig a kályhán, és üljünk le szüleink, gyerekeink mellé. Gondoljunk azokra, akiknek mindez nem adatott meg. Tegyük félre mohóságunkat, és köszönjük meg a Fennvallónak mindazt, amit adott nekünk, s amit nem vett el.