A nevetés szerepe a túlélésben

Sokszor, amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, a Végső állomás filmhez hasonlóan viccet űz belőled a sors, akkor már kínodban nem tudsz mást tenni, csak nevetsz. Nevetsz? Hahotázol saját sanyarú sorosodon, a karma iróniáján, egy sor balszerencse találkozásán. És abban a pillanatban, ez a legjobb, amit tehetsz. Amikor már saját magadon tudsz nevetni, ahelyett, hogy önsajnálatba merülnél, akkor már elég erős vagy ahhoz, hogy túléld a rád váró nehéz helyzeteket. 

 

Az idősek még ismerték ezt a tudományt, tudták nem lehet a nehéz időket túlélni, csak jó humorral. Ha minden apróságon bosszankodtak volna, akkor az egészségük sokkal hamarabb felmondta volna a szolgálatot. Igen, jól halod! A nevetés folyamata akár halálos betegségre is gyógymód lehet – ezt bizonyítják a kutatások is. Amikor nevetünk, akkor testünk, arcunk számos izma megfeszül, emellett jelentősen megemelkedik pulzusunk, illetve vérnyomásunk is. Egy percnyi kiadós kacagás felérhet 10 perces evezőgépen történő edzéssel. Mivel a stressz hatására nagyobb mennyiségben termelődnek az immunrendszer működését gátló hormonok (kortizol, dopamin), az ideges típusú ember hamarabb megbetegszik, míg a jókedvű szervezete ellenállóbbá válik a vírusok és bakteriális fertőzések ellen.

Tehát, ha következőleg úgy érzed, mindjárt szétrobbansz az idegességtől, tekints magadra távolabbról, lásd azt a kétségbeesett arcot az üres buszmegállóban, vagy azt a jelenetet, ahogy integetsz a sofőrnek, ő meg ahelyett, hogy megállna, visszaint. Elvégre a buszok királyainak van egy szabálya: „aki szalad, sportol, aki integet, köszön, aki felszáll, az utas”. 

Amikor boldog vagy, olyankor könnyű a szád görbületét pozitív irányba hajlítani. A rossz napokon is jókat nevethetsz, egy-egy viccet olvasva, vagy csak poénkodva a környezetedben levőkkel.

Egy gondterhelt, bal lábbal induló nap befejezéseként, miért ne foghatnád a hasad a röhögéstől? Elvégre az élet egy játék, a sors pedig egy rendkívül kreatív alkotó, aki nem fukarkodik a furcsa helyzetekkel. Értékeld! Nevess!

A nagybetűs élet

Iskolás koromban négyévente búcsút vettem addigi társaimtól, az ünnepségen végighallgattam a felnőttek intő szavait, azt, hogy mire számíthatok a nagybetűs élet küszöbén. Ezt olyan sokszor elmondták, immúnis lettem a tanácsokra, nem éreztem, hogy életemben beépíthető lenne mondandójuk, nem éreztem a súlyát következő lépésemnek, amellyel egyre közelebb kerültem az általuk emlegetett nagybetűshöz. Mostanság hangok, intelmek csengnek a fülembe, mintha jelenlegi problémáim kezelésére kaptam volna már „receptet”, csak épp nem akkor, amikor kellett volna. Mostanság mintha egyenesen megfejeltem volna a sokat emlegetett fenyegetést, mintha ennyi év késés miatt egyszerre törne rám a sok tanulnivaló. 

Nem mondható könnyűnek az iskolapadban töltött időszak sem, akkor is meg voltak a problémák, akkor annak tűntek. De a mókuskerékbe kerülve észrevétlenül eltelik egy év, egy hónap, a napokról nem is beszélve. Közben akadnak megoldandó problémák, de nem bajok. Nem, nem. A nagybetűs élet lakójaként most már tudom én is, a betegség, a szegénység, az baj, a többi csak kellemetlen feladat, amit ha elég kreatívak vagyunk, meg lehet oldani. Aztán ott van a pénz, ami persze nem izgat, nyugtat, és jó, ha annyi van belőle, hogy a hónapot kihúzom. A legnagyobb problémaforrást mégis az emberek jelentik, akik közül néhányan ebben a szakaszban elszomorodtak, s mint kellemetlen gnómok mérgezik a levegőt. Mintha lassan kihalófélben lenne a jóság, az emberségesség, csak a személyes vágyak, indulatok maradtak volna. Szörnyeket teremtünk nap mint nap, egy gondolattal, egy odavetett, ítélkező szóval, egy mozdulattal, egy kemény rosszindulattól vezérelt tettel. Pedig nem sokkal különbözik az iskolában levő társadalomtól, itt is szerepeket játszik mindenki. Vannak a magasrendűbbnek képzelt egyének, az örök nyerni akarók, a mogorva sarokba húzódók, az irigyek, a bosszúskodók. Mindig akad indok mások lehúzására, még ha reggel feltelt „elemekkel” indul is el a nap, útközben a negatív hatások lefárasztanak teljesen.

Tévedés az, hogy véget értek a háborúk, az örökzöld csatáit vívja minden nap az ember. Amikor már tényleg kiér az élet védtelen területére, akármikor prédává válhat, ezért megtanul kiállni magáért, mert más úgysem teszi meg helyette, közben belefásul, megkeseredik, ahogy azt a társadalom megkívánja. Ha nem akar a víz alá kerülni, mindig vigyáznia kell, hogy annyira tartsa magát, hogy legalább az orra kilátszódjon. Sokszor nagyon nehéz fent maradni, van, amikor erő fogytán elengedi magát, lassan, feladva mindent merülni kezd, nyugodtan lebeg a víz alatt, de akkor felháborodik, ő nem lehet ennyira gyenge. Pedig mindannyian gyengék vagyunk, vannak, akik nem ismerik be, ők szenvednek a legjobban. Gyengék vagyunk, de amikor a helyzet megkívánja, akkor képesek vagyunk erősek lenni. Nem egyszerű eligazodni az életben, de ha elég sokszor magunkba tekintünk, érzések formájában jelzőtáblák jelennek meg, amelyek a helyes irányba terelik sorsunkat.

A tanárok nem árulták el, hogy az utolsó csengőszóval még nem ér véget a tanulás, utána jön a java, utána kell megtanuljunk helyesen dönteni, tetteinkért felelőséget vállalni, tűrni, tolerálni másokat, utána kell számot adjunk szorgalomból, tisztességből, emberségből, és nem utolsó sorban abból, hogy saját lábunkon is képesek vagyunk megállni, még akkor is, ha néha nagyon szorít a cipő, vagy inog alattunk a talaj. S amikor eljön az ideje elég biztosak kell legyünk magunkba, hogy ránk lehessen építeni egy családot, hogy kicsi karok biztonságot keresve és kapva kapaszkodhassanak nyakunkba, hogy már ne féljünk semmitől, ne legyenek kételyeink, legalábbis ezt a látszatot keltsük. Ha felnőttkorban is lenne kicsengetés, arról szólna, hogy nemsokára a halál kapujában állunk (s épp annyira nem lenne időszerű, mint az iskolában), és azt úgy tegyük, hogy nem bántuk meg, amit és ahogy cselekedtünk, tudjuk, hogy kik vagyunk, mert soha senki, semmi nyomására nem alkudtunk meg abból, amit mi képviselünk. 

Figyeljünk a hétköznapokban elejtett, élettapasztalatokkal teli tanácsokra, tegyük tarsolyunkba, lehet egyszer majd szükségünk lesz rá.