Elégedetlenségtől
visszhangzik a városi forgatag. Járó-kelők
ismerősökkel állnak meg az úton, látni, az
egyik fájós lábára mutat, a másik
mérgesen gesztikulál, magyarázza, hogyan vágta
pofon az élet. Amint
lehetőség adódik már zengik is, épp
milyen betegségtől szenvednek, épp mit kell már
megint kifizetniük, nem is beszélve erről a rohadt
országról. A panaszkodókat könnyű
felismerni, fejüket mindig az előttük álló
útra szögezik, az arcukat elégedetlenség
torzítja.
Szeretetre
vágynak, vagy épp az elérhetetlennek tűnő
gazdagság gondolata nyugtalanítja, a bizonytalanság,
a kétségbeesetten végig küzdött
hétköznapok. Van, amikor csak saját maguknak
akarják a figyelmet, máskor pedig a világ
tökéletlensége felett bánkódnak.
Más
időket élünk, leszegett fejjel járnak az emberek.
Találkozva egymást mérgezik a szavak, amelyek
egyre mélyebbre taszítanak a panaszkodás
medrében. Fertőzik egymást az emberek, amíg
csak nem marad egyetlen derűlátó sem, egyetlen ember
sem, akinek az is boldogságot jelent, ha érzi a nap
melegét a bőrén, látja a gyümölcstől
roskadó fákat, hallja a madarakat szerelmesen dalolni.
Miért nem elég ennyi? Élünk és akár
boldogok is lehetnénk, ha ezt az utat választjuk. Mert
életünk akármilyen borús, útvesztőkkel
teli erdőbe lézengjen, ajándék. Egészség,
család, szeretet. Régebb ezek voltak a legfőbb
értékek. De ma többet szeretnénk, mert a
reklámok, amelyek sehol nem hagynak békén,
belénk sulykolják, hogy mire van még szükségünk.
Emellett a szomszédok, ismerősök is nagyban
befolyásolnak újonnan vásárolt
autójukkal, berendezéseikkel. Az idősek még
ismerik a régi bölcsességet: „amíg
fel tudunk kelni, egy szavunk se lehet”.
A
döntés a miénk: kesergünk afelett amink nincs
és talán nem is lehet, vagy megelégszünk
azzal, hogy van, amit megegyünk, megigyunk és este egy
nyugodt hely, ahol álomra szenderedhetünk. Másnak
ez sem adatott meg. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy
panaszkodjanak. S ha igen, ugyan ki figyel már a koldusokra?
