Népbetegség

Elégedetlenségtől visszhangzik a városi forgatag. Járó-kelők ismerősökkel állnak meg az úton, látni, az egyik fájós lábára mutat, a másik mérgesen gesztikulál, magyarázza, hogyan vágta pofon az élet. Amint lehetőség adódik már zengik is, épp milyen betegségtől szenvednek, épp mit kell már megint kifizetniük, nem is beszélve erről a rohadt országról. A panaszkodókat könnyű felismerni, fejüket mindig az előttük álló útra szögezik, az arcukat elégedetlenség torzítja.

Szeretetre vágynak, vagy épp az elérhetetlennek tűnő gazdagság gondolata nyugtalanítja, a bizonytalanság, a kétségbeesetten végig küzdött hétköznapok. Van, amikor csak saját maguknak akarják a figyelmet, máskor pedig a világ tökéletlensége felett bánkódnak.

Más időket élünk, leszegett fejjel járnak az emberek. Találkozva egymást mérgezik a szavak, amelyek egyre mélyebbre taszítanak a panaszkodás medrében. Fertőzik egymást az emberek, amíg csak nem marad egyetlen derűlátó sem, egyetlen ember sem, akinek az is boldogságot jelent, ha érzi a nap melegét a bőrén, látja a gyümölcstől roskadó fákat, hallja a madarakat szerelmesen dalolni. Miért nem elég ennyi? Élünk és akár boldogok is lehetnénk, ha ezt az utat választjuk. Mert életünk akármilyen borús, útvesztőkkel teli erdőbe lézengjen, ajándék. Egészség, család, szeretet. Régebb ezek voltak a legfőbb értékek. De ma többet szeretnénk, mert a reklámok, amelyek sehol nem hagynak békén, belénk sulykolják, hogy mire van még szükségünk. Emellett a szomszédok, ismerősök is nagyban befolyásolnak újonnan vásárolt autójukkal, berendezéseikkel. Az idősek még ismerik a régi bölcsességet: „amíg fel tudunk kelni, egy szavunk se lehet”.

A döntés a miénk: kesergünk afelett amink nincs és talán nem is lehet, vagy megelégszünk azzal, hogy van, amit megegyünk, megigyunk és este egy nyugodt hely, ahol álomra szenderedhetünk. Másnak ez sem adatott meg. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy panaszkodjanak. S ha igen, ugyan ki figyel már a koldusokra?