Gyertyafényes emlékezés

Különös hely a temető, csendes nyugalmat áraszt, mégis valami ijesztőt takar. Földdombok, betonnal fedett fekhelyek azt suttogják, hogy ott valaha egy ember talált örök nyugalomra. A dombok felett betűk, képek állnak fehér vagy fekete márványon, mint bizonyítékai az életnek. Sétálva a sírok közt, különös felfedezéseket tehetünk: apró sírhely – csecsemőhalál, gondozatlan sír –eltávozott hozzátartozók. A hallottak helyett a sírok beszélnek, milyenségükkel, felirataikkal, gondozottságukkal. Mind kövületei az élet tragikus pillanatainak, ami körül valaha kétségbeesett emberek álltak, keserves könnyükkel áztatták a földet. Végignézve a sírok sokaságán, elgondolkozunk: mennyi fájó pillanatot okoztak, pedig az élet karcolta oda őket. Talán ezeknek a fájó pillanatoknak köszönhető, hogy az év legtöbb napján üresen áll a temető, megnyugtató csendjében csak néha hallatszik egy özvegy mozgolódása, amint öntözi a virágot szerelmese sírján. A temető sírjai magányos, elhagyatott emlékekként állják az idő múlását. 

  

De az évnek van egy napja, amikor egyszerre emberektől, virágoktól lesz népes ez az elhagyatott hely. A sötétben gyertyafény világítja meg a temetőt. Ilyenkor imádkozunk azokért, akik már nincsenek közöttünk. Imádkozunk lelki üdvükért, s közben észrevétlenül is megrohamoznak az emlékek, jók és rosszak. Ilyenkor olyan emberek arcát próbáljuk felidézni, akiket talán nem is ismertünk, de elődeink, rokonaink voltak, vagy olyanokét, akikkel régen együtt éltük a hétköznapokat. 

A temetőben, holtakra gondolva észrevétlenül is megborzongat a halál lehelete. Nézzük a mellettünk levő idős hozzátartozónkat, aki már ide kívánkozik, erre a kietlen, csendes helyre. „Ne hülyéskedjen, mama, még nincs itt az ideje” – mondjuk, s közben tudjuk: szavunk hazugság, mert az egyre kisebb, beteges testből a meggyötört lélek már ide kívánkozik, a földhalom alá, ahol örök nyugalomban lehet, ahol november elején élvezheti rokonai látogatását. Ilyenkor a halál szagától rettegve, eszünkbe jut, hogy nem vagyunk halhatatlanok, éveink száma ezen a földön véges, s eljön a nap, amikor mi is ebbe a világba költözünk. Abban a pillanatban nem lesz már rejtély előttünk, megfejtődik a temetők titokzatos világa, a láthatatlan láthatóvá válik hirtelen, az addig ijesztő világ nyugalommal telik meg. A tévéből nap mint nap láthatjuk, hogy a balesetek milyen hamar megtörténnek, váratlan, lehetetlen pillanatokban, nem véve figyelembe se kort, se nemet. A „kaszás” nem válogat, amikor valakinek elérkezett az ideje, ő ott lesz, az országúton, a kórházban, de még az otthonokban is. A temetőbe tett látogatásunkkor, eljátszva a halál gondolatával, megemlékezve elhunytainkról, a novemberi temető hangulatától kicsit kábultan, mondhatni boldogan térünk vissza otthonunkba, ahol kicsit jobban élvezzük hétköznapjainkat, mert értékeljük, hogy élünk.

 A közelgő megemlékezésre György Emőke szavaival készüljünk fel: „Gyertyaláng fénye áthatol a kínokon, selyem krizantém pompázik a sírokon, keresztfát díszít halvány rózsaszál, minden lélek ma kicsit visszaszáll, hogy együtt legyen, hogy együtt legyünk, ölelő csendben csak emlékezünk, mint nyári réten a szentjánosbogarak, gyertyák százai fénylőn világítanak, megőrizve szerettünk emlékét, imánkkal segítve pihenését, révedő szempár sírhantot bolygat, reszkető kéz könnycseppet morzsolgat”.

Őszi kacatok

Ősszel még a lusta háziasszony is teljes gőzzel nekiesik a nagytakarításnak, tudván, a hideg miatt erre egyre kevesebb alkalma lesz erre. A nagy hévben – ablakpucolás, portalanítás, lomtalanítás – furcsa kincsekre akad: fülbevalója rég elveszített párjára, gyereke elhagyott plüssmackójára vagy egyszerűen emlékekre. Porban bujkáló darabjaira az életének.

Az őszi takarítás során kacatjaink közt, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, mesés utazásban lehet részünk. Egy régi sál, egy rég elfelejtett könyv, egy levél – kezünkbe tartva mintha millió percet haladnánk vissza a múltba. Egy ártatlan tárgy, ami kulcsként enged be rég elzárt életünkben. Hirtelen feltáruló emlékek mellé képek, illatok, zenék és emberek is társulnak. Ezek által egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott vagyunk, életünknek ama letűnt szakaszán, események pörögnek le hibák és fájó emlékek tépődnek fel. Aztán egy szólításra, telefoncsengésre feleszmélünk, visszatérünk a jelenbe.

Az élet egy színpad – szokták mondani –, amin mi vagyunk a színészek. Életünk folyamán sokféle szerepet eljátszunk, álarcok sorát öltjük magunkra, vagyunk diákok, szeretők, feleségek, dolgozó nők, anyák és legvégül a már elfáradt, bölcs vének szerepével zárul a „műsor”. De közben kik vagyunk igazából? A tükörbe nézve, álarcok nélkül milyen embert látunk?

Jó játéknak tűnhet néha eljátszani a „vajon ki lehet” játékot egy tömött buszon. Ránézünk valakire, és próbáljuk kitalálni, szegény vagy gazdag, milyen korú, házas, épp milyen álarcot visel. Akár otthon, akár munkahelyen ijesztőnek tűnhet, ha körülnézünk, nem is ismerünk senkit igazából, hideg, szürke álarcok merednek ránk.

A gyerekek kivételt képeznek, ők még igaziak. Nem védekeznek efféle maszkokkal, kifejezik minden bánatukat, őszintén elmondják mindenről a véleményüket, ami néha fájdalmas igazságokat takar. Az ő szemükben érthetetlen, rejtélyekkel teli ez a világ, de majd az élet megtanítja őket is védekezésképpen hazudni, elrejteni az érzelmeket, megtanítja őket játszani, álarcot viselni.

Annyi szerepet eljátszunk életünk folyamán, hogy néha már azt sem tudjuk, mit takar. Azonban vannak olyan pillanatok, amikor lehull rólunk minden álarc. Ezek általában szörnyű pillanatok szoktak lenni, a halál hideg leheletétől dermedtek. Ha betegek vagyunk, vagy ha elveszítünk valakit. Mert amikor kínzó fájdalom gyötör, igaziak vagyunk, mi vagyunk, a forró könnyek a saját arcunkon folynak végig, azon az arcon, amelyen egykor gyermeki kacajok egész sora táncolt. Ha az igazi valónkra vagyunk kíváncsiak, tükörbe nézve idézzük fel a rég elfelejtett, bennünk rejlő gyermeket.

Megtévesztőek lehetnek az álarcok, amiket viselünk, mégis szükség van rájuk, eltakarnak és megvédenek a világtól. Mindegyikhez keser-édes örömök emléke társul. Az emlékek közt kutatva, a kacatos szekrényben megannyi álarc előkerül, amire hosszú évek távlatából már másképp tekintünk. Kétféle ember van: aki minden régiséget, mindent, amit nem használ, kidob, és aki mindent megőriz, egy helyre halmozza az álarcok különböző időszakainak tanúit. Az utóbbit kicsit hóbortosnak tarthatják az emberek, főleg, ha már idős, és amikor már nincs elég élettere az emlékektől, mindenhol dobozok, kacatok foglalják el a szobát. Egyszerűen képtelen megválni egyes álarcoktól, folyton azt az érzést keresi, mint mi lomtalanításkor. Kacatok közt vesződve, régi tárgyakat babusgatva, azon tűnődve, hogy megőrizzük vagy sem a rég nem használt tárgyakat, jusson eszünkbe, hogy nem szabad a múltban, régi szép emlékek fogságában ragadni. 

Vaksötétben

Legtöbb ember megkapja a látás képességét, élete folyamán észleléseinek több mint nyolcvan százaléka a látás révén valósul meg. Vannak viszont, akik ezen támasz nélkül születnek, érzéseik és belső világuk segítségével ismernek meg mindent. Érzékeik felerősödnek, ami fizikai reakcióként alakul ki a látás hiánya miatt. A vakember rákényszerül arra, hogy befelé tekintsen.

Egy őszülő erdőbe lépve, a látó gyönyörködhet a fenyők örökzöldjében, a táj sárguló haldoklásában, a lehullt levelekben. A vak ember eközben ezer más dolgot észlel: a szél lágy simogatását, a fenyők jellegzetes illatát, a messziről jövő madárcsicsergést. Átokból áldássá válik ilyen pillanatokban a vakság, az emberre boruló állandó sötétség arra készteti, hogy mélyüljön el belső világában, ismerje meg önmagát és képességeit, ne a külsőségekre koncentráljon. Az átlagemberekre a kifelé fordulás egyre jellemzőbb, mindenkit a külső alapján ítél meg, önmagával sem elégedett, miközben szinte soha nincsenek olyan pillanatok, amikor befelé fordul.

Látásunk segítségével a valóság töredékét, nyolc százalékát vagyunk képesek felfogni, a valóság többi része, 92 százaléka szemünk számára láthatatlan. A vak érzi a világot tapintással, hallással, amit a szaglás, ízlelés egészít ki, számára csupán a valóság nyolc százaléka az, ami hiányzik.

Több helyen ki lehet próbálni, milyen látás nélkül létezni. Vannak elsötétített vendéglők, láthatatlan kiállítások, ahol más érzékszervek vezetnek az eligazodásban. Hétvégén hozzánk is ellátogatott a Láthatatlan Színház, amelynek révészei próbálták rávezetni a bekötött szemű résztvevőket, hogy tapasztalják, érezzék másképp a világot. A külső világ leszűkül bekötött szemmel, sőt ijesztővé válik, ugyanakkor kinyit egy kaput befele. Olyan kapcsolatok jönnek létre az elsötétített világban, amelyekkel találkozva, könnyekig meghatódunk. Bekötött szemmel kapuk, világok, érzések tárulnak fel előttünk. Vaksötétben több világgal és talán a bennünk rejlő Istennel is közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Érezzük a szeretetet, ami felénk árad.

A legtöbben félünk a vakságtól, az örök sötétségtől, a bizonytalanságtól, amit okoz. Nem is tudnánk ellátni, még a hétköznapi feladatainkat sem. Vakon megijednénk, napokig csak rettegnénk, vajon mi történik a kinti világban. De néha kipróbálhatnánk, milyen látás nélkül, ha becsukjuk a szemünk, és közben hagyjuk érvényesülni a többi érzékszervünket is. Nem véletlen, hogy a szerelmesek becsukott szemmel csókolnak, szeretnek. Mintha az elsötétített világban merészkedne ki a lélek, hogy összekapcsolódjon a másikkal. Behunyt szemmel valahogy a szellem, a bennünk élő lény kerül előtérben.

A vakok világában járva, újra felfedezhetjük nem csak a világot, de önmagunkat is. Magunkba fordulva, mélyebben megismerhetjük az életet. A Láthatatlan Színház rávezette a résztvevőket, hogy befelé forduljanak, érezzék a világot. Nemcsak ilyen alkalmakkor, de máskor is kizárhassuk látásunkat, hogy érezzük a valóság megmaradt kilencvenkét százalékát. Leülve egy padra behunyt szemmel, hallgassuk a körülöttünk járkáló emberek fecsegését, a fák sistergő hajladozását, érezzük a messziről jövő, hívogató ebéd illatát, ismerjük fel párunk közelgő lépteit.

Átörökölt emlékek

Október elseje az idősek nemzetközi napja, ilyenkor kicsit jobban feléjük fordulunk, meg adjuk a hátuk mögött levő éveknek a méltó tiszteletet. Ezen a napon megünnepeljük együtt velük azt az időt, aminek tanúi lehettek. Egy élet hosszú idő, még akkor is, ha a végén túl rövidnek tűnik.

„Kár megöregedni”– mondogatják gyakran az öregek, mert a munka nem megy már úgy, mint régen, az egészség se hű szolga már. Az élet vége felé haladva mintha mindenki betegséggel kéne, lerója azokat a bűnöket, amiket elkövetett élete folyamán. Minden egyes sajgó fájdalom felhasítása után egy félre siklott eseményt juttat eszükbe. Többször van, hogy a régi dolgok élesebben élnek emlékükben, mint a ma. Ilyen hosszú idő alatt nem csak az emberek, de a világ is megváltozik. Sokszor nehéz haladni ezzel a változással.

A nyugdíjas kor olyan, mint az ősz, a nyári szorgos munka után jól megérdemelten le kell szüretelni munkánk gyümölcsét, majd felkészülve a télre nyugodtan pihenni kell. Idős korban már eleget dolgozott az ember, ideje lenne pihenni, elő venni a sarokba felejtett kacatos ládából a kedvenc könyveket, a hobbikat, és azokkal foglalkozni a munka utáni vágyódás helyett.

Idős korban a sok nehézség mellett előnyt jelent az évek alatt felgyűlt élettapasztalat, emberismeret.  Azt szokták mondani az élet a legjobb iskola, hosszú évek során saját tapasztalataink alapján kiismerjük az életet. Az idősek hetvenévnyi iskolát tudhatnak a hátuk mögött, ami alatt megtelt tarsolyuk okos tanácsokkal. Ezeket emlékek formájában magukkal hordozzák, egyeseket örömmel másokat nehezen cipelve. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy a dédi mamája mindig tudja, hogy mi fog előre történni a fiatal házasok kapcsolatában, mintha jósnői képességekkel rendelkezne. Ez a képessége megannyi sorsot látva ragadt rá.

Az idősek élő történelemkönyvek, drámák és vígjátékok egyben. Türelemmel, tisztelettel ki lehet nyitni ezeket a könyveket, amelyekből véres csatamezők, bolondos szerelmek, őseink élete fog vissza kacsintani. Átéltek háborút, békét, gyászoltak és ünnepeltek a hosszú évek során. Tanúk régi idők meséiről, amire sajnos manapság a nagy rohanásban nem kíváncsi az új generáció. Az élethez való használati utasítást interneten keresik, idézetek, filmek formájában, s közben ott lapul az igazság a hátuk mögötti hintaszékben.

Nagyszülőnkhöz fordulva, nemcsak régi mesék elevenednek fel a beszélgetések során, de családunk története is. Ezekből az igaz mesékből megtudhatjuk honnan jöttünk, kik vagyunk. Talán rájövünk arra, hogy megmaradt bennünk egy darab üknagyanyánk éles látásából, ahogy nagyapánk makacsságából is. Mert ősi rokonaink lénye gének formájában bennünk él, minél többet megismerünk ezekből, annál jobban kiismerjük magunkat.

Idősek napja alkalmából, de máskor is ne féljünk kérdezni az öregeket, mert szívesen válaszolnak. A buszon mellénk üllő idős hölgy beszéd kezdeményezését ne fojtsuk el csírájában. Mert annak ellenére, hogy azt hisszük csak fecseg, szavaiban igazi kincsek rejtőznek. Fecsegése mögött az élet mélyreható ismerete rejlik. Kérdezzük, hallgassuk nagyszüleinket, amíg nem késő, amíg még lehet, amíg még nem viszi át a másvilágra családunk, saját magunk történetét, ami nélkül nem teljes az életünk. Minden egyes ránc tiszteletet érdemel, hisz egy időszak, egy mély bánat, egy új élettapasztalat karcolta az arcukra őket.