Vaksötétben

Legtöbb ember megkapja a látás képességét, élete folyamán észleléseinek több mint nyolcvan százaléka a látás révén valósul meg. Vannak viszont, akik ezen támasz nélkül születnek, érzéseik és belső világuk segítségével ismernek meg mindent. Érzékeik felerősödnek, ami fizikai reakcióként alakul ki a látás hiánya miatt. A vakember rákényszerül arra, hogy befelé tekintsen.

Egy őszülő erdőbe lépve, a látó gyönyörködhet a fenyők örökzöldjében, a táj sárguló haldoklásában, a lehullt levelekben. A vak ember eközben ezer más dolgot észlel: a szél lágy simogatását, a fenyők jellegzetes illatát, a messziről jövő madárcsicsergést. Átokból áldássá válik ilyen pillanatokban a vakság, az emberre boruló állandó sötétség arra készteti, hogy mélyüljön el belső világában, ismerje meg önmagát és képességeit, ne a külsőségekre koncentráljon. Az átlagemberekre a kifelé fordulás egyre jellemzőbb, mindenkit a külső alapján ítél meg, önmagával sem elégedett, miközben szinte soha nincsenek olyan pillanatok, amikor befelé fordul.

Látásunk segítségével a valóság töredékét, nyolc százalékát vagyunk képesek felfogni, a valóság többi része, 92 százaléka szemünk számára láthatatlan. A vak érzi a világot tapintással, hallással, amit a szaglás, ízlelés egészít ki, számára csupán a valóság nyolc százaléka az, ami hiányzik.

Több helyen ki lehet próbálni, milyen látás nélkül létezni. Vannak elsötétített vendéglők, láthatatlan kiállítások, ahol más érzékszervek vezetnek az eligazodásban. Hétvégén hozzánk is ellátogatott a Láthatatlan Színház, amelynek révészei próbálták rávezetni a bekötött szemű résztvevőket, hogy tapasztalják, érezzék másképp a világot. A külső világ leszűkül bekötött szemmel, sőt ijesztővé válik, ugyanakkor kinyit egy kaput befele. Olyan kapcsolatok jönnek létre az elsötétített világban, amelyekkel találkozva, könnyekig meghatódunk. Bekötött szemmel kapuk, világok, érzések tárulnak fel előttünk. Vaksötétben több világgal és talán a bennünk rejlő Istennel is közelebbi kapcsolatba kerülhetünk. Érezzük a szeretetet, ami felénk árad.

A legtöbben félünk a vakságtól, az örök sötétségtől, a bizonytalanságtól, amit okoz. Nem is tudnánk ellátni, még a hétköznapi feladatainkat sem. Vakon megijednénk, napokig csak rettegnénk, vajon mi történik a kinti világban. De néha kipróbálhatnánk, milyen látás nélkül, ha becsukjuk a szemünk, és közben hagyjuk érvényesülni a többi érzékszervünket is. Nem véletlen, hogy a szerelmesek becsukott szemmel csókolnak, szeretnek. Mintha az elsötétített világban merészkedne ki a lélek, hogy összekapcsolódjon a másikkal. Behunyt szemmel valahogy a szellem, a bennünk élő lény kerül előtérben.

A vakok világában járva, újra felfedezhetjük nem csak a világot, de önmagunkat is. Magunkba fordulva, mélyebben megismerhetjük az életet. A Láthatatlan Színház rávezette a résztvevőket, hogy befelé forduljanak, érezzék a világot. Nemcsak ilyen alkalmakkor, de máskor is kizárhassuk látásunkat, hogy érezzük a valóság megmaradt kilencvenkét százalékát. Leülve egy padra behunyt szemmel, hallgassuk a körülöttünk járkáló emberek fecsegését, a fák sistergő hajladozását, érezzük a messziről jövő, hívogató ebéd illatát, ismerjük fel párunk közelgő lépteit.