Különös
hely a temető, csendes nyugalmat áraszt, mégis valami ijesztőt
takar. Földdombok, betonnal fedett fekhelyek azt suttogják, hogy
ott valaha egy ember talált örök nyugalomra. A dombok felett
betűk, képek állnak fehér vagy fekete márványon, mint
bizonyítékai az életnek. Sétálva a sírok közt, különös
felfedezéseket tehetünk: apró sírhely – csecsemőhalál,
gondozatlan sír –eltávozott hozzátartozók. A hallottak helyett
a sírok beszélnek, milyenségükkel, felirataikkal,
gondozottságukkal. Mind kövületei az élet tragikus pillanatainak,
ami körül valaha kétségbeesett emberek álltak, keserves
könnyükkel áztatták a földet. Végignézve a sírok sokaságán,
elgondolkozunk: mennyi fájó pillanatot okoztak, pedig az élet
karcolta oda őket. Talán ezeknek a fájó pillanatoknak köszönhető,
hogy az év legtöbb napján üresen áll a temető, megnyugtató
csendjében csak néha hallatszik egy özvegy mozgolódása, amint
öntözi a virágot szerelmese sírján. A temető sírjai magányos,
elhagyatott emlékekként állják az idő múlását.
De
az évnek van egy napja, amikor egyszerre emberektől, virágoktól
lesz népes ez az elhagyatott hely. A sötétben gyertyafény
világítja meg a temetőt. Ilyenkor imádkozunk azokért, akik már
nincsenek közöttünk. Imádkozunk lelki üdvükért, s közben
észrevétlenül is megrohamoznak az emlékek, jók és rosszak.
Ilyenkor olyan emberek arcát próbáljuk felidézni, akiket talán
nem is ismertünk, de elődeink, rokonaink voltak, vagy olyanokét,
akikkel régen együtt éltük a hétköznapokat.
A
temetőben, holtakra gondolva észrevétlenül is megborzongat a
halál lehelete. Nézzük a mellettünk levő idős hozzátartozónkat,
aki már ide kívánkozik, erre a kietlen, csendes helyre. „Ne
hülyéskedjen, mama, még nincs itt az ideje” – mondjuk, s
közben tudjuk: szavunk hazugság, mert az egyre kisebb, beteges
testből a meggyötört lélek már ide kívánkozik, a földhalom
alá, ahol örök nyugalomban lehet, ahol november elején élvezheti
rokonai látogatását. Ilyenkor a halál szagától rettegve,
eszünkbe jut, hogy nem vagyunk halhatatlanok, éveink száma ezen a
földön véges, s eljön a nap, amikor mi is ebbe a világba
költözünk. Abban a pillanatban nem lesz már rejtély előttünk,
megfejtődik a temetők titokzatos világa, a láthatatlan láthatóvá
válik hirtelen, az addig ijesztő világ nyugalommal telik meg. A
tévéből nap mint nap láthatjuk, hogy a balesetek milyen hamar
megtörténnek, váratlan, lehetetlen pillanatokban, nem véve
figyelembe se kort, se nemet. A „kaszás” nem válogat, amikor
valakinek elérkezett az ideje, ő ott lesz, az országúton, a
kórházban, de még az otthonokban is. A temetőbe tett
látogatásunkkor, eljátszva a halál gondolatával, megemlékezve
elhunytainkról, a novemberi temető hangulatától kicsit kábultan,
mondhatni boldogan térünk vissza otthonunkba, ahol kicsit jobban
élvezzük hétköznapjainkat, mert értékeljük, hogy élünk.
A
közelgő megemlékezésre György Emőke
szavaival készüljünk fel: „Gyertyaláng fénye áthatol a
kínokon, selyem krizantém pompázik a sírokon, keresztfát díszít
halvány rózsaszál, minden lélek ma kicsit visszaszáll, hogy
együtt legyen, hogy együtt legyünk, ölelő csendben csak
emlékezünk, mint nyári réten a szentjánosbogarak, gyertyák
százai fénylőn világítanak, megőrizve szerettünk emlékét,
imánkkal segítve pihenését, révedő szempár sírhantot bolygat,
reszkető kéz könnycseppet morzsolgat”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése