Sárga,
narancssárga, barna, bordó, vörös – ilyen és ehhez hasonló színekben pompázik
az ősz. A fák megritkult lombjait mint őrült a haragosát, úgy tépázza a szél.
Az elsárgult falevelek ünnepi hópelyhekként hullnak a földre. Az égen sietve
haladó felhők búcsúzóul sűrűn hullatják könnyeiket. Az elmúlás időszakát éljük.
A napsütéses nyár után, szerényebb ruhába öltözve mély álomba merül a
természet. Az élete sokban hasonlít az emberéhez: folyamatos nehézségekkel és változással
van tele. Ilyenkor kicsit mindig meghal, hogy tavasszal megújult erővel
újjászülethessen. Okosabb mint mi. Nem bánkódik, hisz tudja mindennek megvan a
maga ideje, az elmúlásnak is. Nem lázadozik, nem alkudozik Istennel, belenyugvó
szomorúsággal elfogadja.
Ilyenkor
sétálva a parkban, az erdőben akaratlanul is szomorúság kerít hatalmába. A
nemrég dús koronában pompázó, hatalmas fák hősként viselik a nehézségeket, a
szelet, az elhaló levelek lehullását, majd a több hónapos hideget. Tudják,
szükség van erre a megújuláshoz. Nincs megtisztulás fájdalom nélkül. Könnyebb
elviselni a hideget, ha tudjuk a felhők mögül egyszer majd újra kisüt a nap,
mert ez az élet rendje.
Mit
tehetünk amíg elülnek a felhők? Vegyük fel az esőkabátot és élvezzük a
színeket, a friss, csípős levegőt, ami felébreszt legbelül, és aminek a
szomorúsága komolyabb dolgokra tereli a gondolatainkat. Ahogy a fák, mi is
hagyjuk magunk mögött a múltat. Hagyjuk eltűnni
a nyarat. A jó emlékeket ágyazzuk a lelkünkbe, de makacsul ne ragaszkodjunk
hozzájuk, ne akarjuk életben tartani őket, mert úgy is elmúlnak. Ahogy a fa
elbúcsúzik a lehulló levelektől, mi is vegyük számba az emlékeinket és eresszük útjukra a szélben.
Ha
képesek vagyunk az életünkben őszként megélni a nehéz időszakokat, akkor a
tavaszunk is szebb lesz. Megtisztulva a remény új rügyeket hajt az életünkben, jöhet
a boldogság. Mindennek megvan a maga ideje.
