Egyre kevesebben

Nemrégiben megszületett a föld hétmilliárdodik lakosa, viszont Gyergyószéken több mint háromezer emberrel kevesebben élnek, mint ezelőtt tíz évvel. Más országokat a túlnépesedés veszélye fenyeget, minket az elöregedés. A csökkenésbe természetesen beletartoznak a meghalt személyek is, de ezt leszámítva, a számok nyilvánvalóan arra utalnak, hogy egyre több helyi hagyja el szülőföldjét egy szebb élet reményében. Általában a fiatal, még családalapítás előtt álló személyek szánják el magukat erre a lépésre, így az idősebb korosztály marad, ami társadalmunk elöregedéséhez vezethet. Hogy mi az oka az egyre gyakoribb elköltözésnek, az nyilvánvaló, senkinek sem kell különösebben magyarázni.

Fiatalok, akik idegenbe mennek egyetemre, gyakran munkahelyet is kapnak tanulmányaik befejeztével, ami okot ad a letelepedésre. Mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki külföldön dolgozik, vagy több év külföldön dolgozás után oda is költözött. Amerikában „rabszolgaként” háromszor annyit kereshet, mint itthon egy jobb poszt betöltésekor. De vajon a külföldön való hajsza után hazatérnek? Lesz majd olyan időszak, amikor minden vándor hazatér megpihenni (és nem csak karácsonykor)? 

Az sem titok már, hogy sokkal több ember hal meg, mint amennyi születik. Ebben az a legnagyobb probléma, hogy amíg a születéseket szabályozni lehet, a halált nem. A modern világ egyik nagy vívmányaként mindenki maga dönti el, mekkora gyermekáldást bír meg a pénztárcája. Mert elsősorban ezt veszi figyelembe, számolni kezd, kell babakocsi, pelenka, na meg aztán az egyetem. Nincsenek is már tízgyermekes családok. Régebb nem lehetett „megszabni”, hány gyermektoroktól legyen hangos a ház. Ez a mai nők hibája is, akik inkább karriert szeretnének, mint gyereket. Manapság egy nő sem tudna elképzelni tíz nehéz kilenc hónapot, tíz vajúdást. Akkor se lehetett könnyebb vagy olcsóbb gyereket felnevelni, de „valahogy mindig vót”, ahogy az idősek mondják. Az Istenben való bizalom és egymás szeretete, ami erőt adott nekik.

A mai fiatalok már más korszak „termékei”, mások az elvárásaik és a helyzet is, amiben boldogulniuk kell. Itthon, Gyergyószéken nincs elég munkahely a fiatalok számára, ha van is, több éves tapasztalatot követelnek. Ha nincs munkahely, ha még dolgozni sem hagyják őket, természetes, hogy máshol próbálnak szerencsét. Ki a hibás, a szülőföldjét hűtlenül elhagyó fiatal, vagy azok, akik nem adnak esélyt a pályakezdőknek? 

 

Ez a zord, hegyekkel körülvett térség egyre inkább kongani kezd az ürességtől, egyre inkább visszhangzik az itt maradt emberek sóhajától. Ami biztos, az alap megmarad, az idősebb korosztály, akárhogy is, de boldogul itthon. Mert sehol sem könnyebb, külföldön sincs kolbászból a kerítés – ahogy szokták mondogatni. Könnyebb menekülni, mint küzdeni. A székely nép pedig sok mindent megélt. Ha fogy is, azért van, aki megmarad szilárd alapnak, mint a hegyek. Régebb a háború szedte áldozatait, csökkentette a népesség számát, manapság az elégedetlenség. 

 

Sokan maradnak itthon, hogy közösen olyan lehetőségeket alakítsanak ki, amelyek a jövő fiataljait talán majd maradásra bírják. Mert nem az egyén boldogulása, hanem a közösségé az, ami igazán fontos.

Pénz, ami nincs

Pénz, pénz, pénz. Minden örömünk és bánatunk forrása. Örülünk, ha van, és megvehetjük, amire oly régóta vágyakoztunk, de bánatunk forrásává válhat, ha nem futja belőle még a gyerekünk vacsorájára sem. Családokban a legtöbb veszekedés a pénz miatt tör ki. A bűnök elkövetésében is nagyrészt a pénz a ludas: irigység, lopás, hazugság, csalás. Manapság nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, ami nem csoda, hisz megélhetésünk egyik alapvető forrása. Ha nincs, akkor megnehezíti az egész életünket, ha viszont túl sok van, akkor tönkreteszi személyes kapcsolatainkat, hiúvá és önteltté tesz. 

 

Az emberi mohóság a pénz birtoklási vágyában mutatkozik meg leginkább, akármennyi is legyen belőle, mindig többet szeretnénk, betelhetetlenek vagyunk vele. Értéke mindenki számára más. Mást jelent a több milliárddal rendelkező üzletember számára, és mást egy több gyermekes, szegény család fejének, akinek néha még a létminimum megteremtése is emberfeletti erőfeszítést igényel.

A „nincs pénzem” kijelentés elég gyakran elhangzik környezetünkben, sőt mi is nagy szeretettel ismételgetjük, miközben nem a tényleges értelmében használjuk. Panaszkodunk, miközben nem tudjuk (a legtöbben), mit jelent a szegénység. Amikor sokkal kevesebb a bevételünk, mint amire ténylegesen szükségünk lenne az alapszükségletek kielégítéséhez. 

 

Ebben a zagyva, összezavarodott világban mindenkinek akad olyan pillanata élete folyamán, amikor egyszerűen utálja a pénz, azért, mert nincs, vagy épp azért, mert túl sok van. Azért, mert eltorzítja ítélőképességét, vagy mert más emberré teszi.

Többen megpróbálkoztak már nélküle élni, ilyen a 69 éves Heidemarie Schwermer, aki annyira elszörnyedt a hajléktalanok sorsán, hogy elhatározta, nyit egy cserebere boltot, ahol bárki eladhatja tárgyait vagy képességét beválthatja olyan dolgokra, amire éppen szüksége van. Így már 15 éve pénz nélkül él, és elmondása szerint soha nem volt boldogabb. Talán nem kell ennyire drasztikus változásokat hozni ahhoz, hogy boldogok legyünk pénz nélkül is, csak egyszerűen nem kell annyira fontosnak tartani.

Amikor gyűjtésről van szó, beteg, szegény vagy külföldön érvényesülni próbálók számára, egyből bizalmatlanok leszünk. Egy kicsi, fekete emberke telepszik a bal vállunkra, és ilyenfajta gondolatokat sugall: „biztos, nincs is rá szüksége”, „csalók”, „nem is arra költik a pénzt”, vagy „az nekem hol jó, ha segítek, hogy fog visszatérülni nekem?”. A pénz nemcsak bizalmatlanná tesz, de önzővé, szívtelenné is. Nem szívesen adjuk ki pénztárcánkból féltve őrzött bankóinkat idegeneknek, még akkor sem, ha másképp felesleges dolgokra költenénk. Mit kapunk cserébe, ha adakozunk? A segítés szívmelengető érzését, ami által jobb embernek érezzük magunkat, és annak a gondolatát, hogy talán azzal a kevés pénzzel, ha csak pár pillanat erejéig is, de örömet szereztünk olyan embereknek, akiknek kevés alkalmuk van boldognak lenni. Ha adományozásról van szó, kergessük el a kicsi fekete ördögöt a vállunkról, ne hagyjuk elkedvetleníteni magunkat negatív gondolatokkal. Szombaton ezt több száz ember megtette, és pénzéért cserébe – amit a szegényeknek ajánlott fel, e miatt lemondva egy csokoládéról vagy épp egy csomag cigiről – gyertyát kapott. Minden gyertya mintha fényesebben világított volna, mintha fűtötte volna az emberekből áradó jóindulat. Mert nem szabad a pénz fontosabb legyen, mint egy rászoruló, környezetünkben élő ember megsegítése.

Névtelenül

A monoton hétköznapi udvariasságból kilépve, az internetes világ kapujában csodás érzés uralkodik el rajtunk, izgalom, amit a láthatatlanság biztosít. A neten bárkik lehetünk, valódi lényünktől függetlenül, bármit megtehetünk, amit a való életben a belénk sulykolt erkölcs nem engedne. Ezt a világot, amelyben bujkálni lehet, szüleink nem ismerték, ők szigorú erkölcsi szabályok közt nevelkedtek, amit nekünk is átadtak. Ezek, mint kódok beépítve működtetik viselkedésünket, határozzák, meg mit teszünk bizonyos helyzetekben. Többek közt ezekre hallgatunk, amikor eldöntjük mit illik és mit nem.

Az internet lehetőségekkel teli világában ezek a tanult viselkedési formák, felszívódnak, mint cukor a teában. Így az interneten erkölcseinktől elszakadva virtuálisan egy név mögé képzelt személlyel beszélünk, szidjuk, veszekszünk vele. Az internetes portálok kommentjeinek nagy része is mocskolódás, szidalmazás vagy éppen valamilyen nehéz helyzet kihangsúlyozása. Egy kitalált név mögé rejtőzve, mindenki gyáva állatként támad a másikra. Megteheti, sőt azt hiszi az ő igaza örök érvényű, rajta kívül mindenki hülye, inkompetens, egyszóval ő az emberiség megtestesített tökéletes példánya a világgal szemben. A kommentekben nem félnek se embertől, se Istentől (jelzem még mindig névtelenül), sőt ilyen közegben még az elöljárókat sem félnek becsmérelni. Hol a tisztelet? Ilyenkor a cikkhez írt kommentek a témától több mérföldre elszakadva olyan fontos vitákat döntenek el, mint, hogy ki székelyebb a székelyebbnél, ki okosabb a másiknál, ki tudja a legkacifántosabban írni a trágár szavakat. Mintha az utcákról visszaszorított agresszió az interneten folyna szét.

De mi értelme? Az igazán becsülendő rendezvényeknél az esetek egy százalékokban valaki elismerően böffent egy annyit, hogy „szép”. Ha pedig a téma megvitatása, a témával kapcsolatos vélemények megbeszélése, vagy a cikk méltatása már rég homályba merült, mitől releváns a hozzászólás?

A névtelen, meleg biztonságot nyújt, ami mögül nyugodtan támadhatunk, gyáván és méltatlanul, ahelyett, hogy szemtől-szembe vagy legalábbis nevünket vállalva megbeszélnénk a problémákat. Mert van, aki a nevét áldozza fel ilyen viták forgatagában, egész napos, szívvel-lélekkel írt munkáját teszi közzé, névvel. Mintha meztelenül állna a tömeg előtt, aki szidalmakkal biztatja a továbbhaladásban. Ha valakinek a munkáját becsmérlik, akkor őt is. Egyeseknek még fontos a becsület, amit a névtelenség mögött bujkáló árnyak bemocskolhatnak.