Gyermeknek lenni

Vannak olyan munkahelyek, ahová óriásként lépnek be az ajtón, aprócska bútorokba botlanak. Ráadásul a napot térdig érő munkatársaival tölti, akik mindig vidámak, zajosak és huncut fény pislákol a szemükben. Az ilyen munkatársak nem köntörfalaznak, kegyetlenül őszinték és állandó figyelmet igényelnek. Ez az elsőre furának tűnő munkahely nem más, mint az óvoda, ahová minden reggel betérnek a csöppségek bűvöletében élő asszonyok. Bevallom katonásan: irigylem őket. Igen, irigylem abban a pillanatban, amikor belépnek az ajtón, és nem kávé-hiányos, unott felnőtt arcok köszönnek vissza rájuk, hanem pajkos angyalképek. Az óvónők minden reggel az ajtó becsukásával maguk mögött hagyják a valóságot, és belépnek a gyerekek birodalmába, ahol minden apróság újnak, minden furcsa zördülés játéknak számít. 

Az óvodások olyanok, mint a magok, amelyet a nevelés melegágyában felnőtté, emberré formálnak. Az óvoda az a hely, ahol megtanulják, mit szabad és mit nem, ahol megtanulnak alkalmazkodni a többiekhez. Az óvónők pedig azok a személyek, akik a nevelés vizét hintik rájuk, hogy nagyra nőjenek. Kézen fogják őket, és megmutatják a világot, könyveken, zenén és játékon keresztül. Megteszik velük együtt az első lépést az élet nagy játékában. S az óvónők mindeközben észrevétlenül gyerekekké alakulnak át, munkájuk során ismét játszanak önfeledten, kacagnak az apró dolgokon, a gyerekekkel együtt tapsolnak, játszótársaik lesznek. Ki ne szeretne legalább egy nap erejéig ismét gyerek lenni? Rácsodálkozni a magasan repülő madarakra, és mindenben csak a játékot látni? 

 

Az egyik óvónő ismerősöm mondta, aki napköziben dolgozik, hogy néhány szülő annyira el van foglalva a munkájával, hogy legszívesebben szombaton is napközibe vinné a gyerekét, pedig hát hétköznap csak az esti órákat kellene aprócska gyerekével töltenie. Az óvónők szakértelme egészíti ki a szülők nevelési módszereit, amelyek be kell vallani, néha elég hiányosak. 

 

A mai rohanó világban… – ismételgetjük közhelyként, s mi is részt veszünk a megélhetési hajszában. Néha úgy érezzük túl rövid a nap 24 órája ahhoz, hogy minden tennivalónkat megfelelően el tudjuk végezni, hogy mindent bele tudjunk préselni. Elfelejtjük, hogy minden feladatot nem kell aznap elvégezni, csak azt, ami a legfontosabb, egy prioritási sorrendet felállítva nyugodtan hunyhatjuk le este a szemünket. De ne az ajtónkban ücsörgő csöppség álljon a lista végén, miközben mi vadul csattogtatjuk a számítógép billentyűzetét. Kapcsoljuk ki a számítógépet, a tévét, nyomjuk ki a cigarettát, tegyük le a telefont. Akkor majd jut idő az óvónők elkezdett munkájának folytatására, a kicsírázott mag továbbfejlesztésére. Üljünk le velük, tegyük félre a gondok kínozta mogorva arcunkat, és legyünk újra gyerekek: vidáman, kacagva vegyük kezünkbe a játékokat, mintha még soha nem láttuk volna. Ne éreztessük velük, hogy „én vagyok a felnőtt”, „én vagyok az okosabb”, hadd érezze egy kicsit, hogy egyenlő félként tölthet el egy kedves órát szüleivel, akiknek addig a telefon mintha nem is idegen tárgy lett volna, hanem a fülükhöz nőtt adalékszerv. Ebben a zsúfolt 24 órából kiszakított órában a gyerek ismét érezni fogja, hogy ő is fontos, a szülő pedig ismét gyerekké változva, jókedvűen, a problémákról megfeledkezve térhet nyugovóra.