Gyakran mondják az idősebbek, ha az utcán vihorászó tinédzser bandával, vagy csókolózó fiatal párral találkoznak össze. Általában a vidámság, bolondság mellékneveket asszociáljuk a fiatalság fogalmához. Mindenki volt egyszer fiatal, kár, hogy gyakran elfelejti. Elfelejti, milyen volt belekóstolni az életbe majd nagy kanállal habzsolni azt. Amikor a főszerepet a barátok, a szerelem és a buli kapta. Talán ebben az időszakban van a legnagyobb ereje a barátságnak, ekkor értékeljük a legjobban, ekkor van rá a legnagyobb szükségünk. Fiatal korban már feltűnnek a körülöttünk levő világ szépséghibái, amit meg szeretnénk változtatni, és amihez elég erősnek érezzük magunkat. Lenézzük az idősebbek szürke csüggedtségét, akik már feladtak tenni bármit is a szemet szúró igazságtalanságok ellen. Fiatalon, bizakodva nem látjuk a tükörben, az arcunkon rejtőző ráncokat, a megállni nem akaró időt. Nem gondoljuk, hogy halandóak vagyunk, azt hisszük mindig fog ordítani a zene, és a barátaink támaszként mindig mögöttünk fognak állni, ha elszédülnénk a nagy élni akarásban. Azt hisszük - habár nem vagyunk tökéletesek - mindig tetszeni fog az, amit a tükörben látunk. Aztán hirtelen felgyúlnak a villanyok, elhallgat a zene, a barátok sincsenek már sehol. Úgy érezzük magunkat, mint egy jó buli után: kicsit elfáradtunk, kicsit másnaposak, kiábrándultak vagyunk, de azért a jó emlékek megmaradtak. A világ még mindig olyan tökéletlennek tűnik, de már nem érezzük magunkat elég erősnek, ahhoz hogy megváltoztassuk. Aztán észrevétlenül beállunk a felnőttek monotonul haladó, szürke sorába.
Mindenki élete legszebb időszakának tartja a fiatal korát, amikor életerejének, szépségének, munkabíró képességének teljében, úgy érzi, nem létezik számára lehetetlen. Mint mindig, akkor is voltak problémák, de a memória, mint vigyázó tűzfal kiszűri ezeket, így a szép emlékek bomlatlan formájukban pompázhatnak bennünk. Azokban az években, gyakran követtünk el bolondságokat, amin hetekig mulattunk. Felnőttként elítéljük ezeket.
A mesékben, legendákban hősök és bibircsókos orrú vén boszorkányok próbálták felkutatni és megszerezni a fiatalság forrását. Ez az őskori vágyunk a mai napig nem szűnt meg létezni, manapság a modern kor előrehaladott tudománya segítségével szeretnénk megtalálni azt a szert, amitől ismét fiatalok lehetnénk. Milyen jó is lenne egy korty a varázsitalból és nincs több ránc, nincs több fájdalom, nincs több félelem. De van! Bármilyen előrehaladott is a tudomány, az idő ellen még nem tudunk tenni. Csak tűrjük, csendben még arcunkat a ráncok ellepik, s maradunk az emlékek megnyugtató szigetén.
És mi van azokkal, akik ma varázsital nélkül is fiatalok? Vajon ők értékelik, ünneplik fiatalságukat? Vajon gondolnak arra a felnőttre, aki majd vágyódva fog visszatekinteni rájuk? Nem, csak természetesnek veszik, hogy ők fiatalok, jobban bírják a gyaloglást és gyakrabban mozdul a szájuk mosolyra. Nincs idejük ilyesmin gondolkodni, hisz fiatalok. Léhán gondolnak a jövőre. Nem lenne jobb, ha úgy tudnák értékelni a fiatalságot, úgy tudnának élni, mint egy nyolcvanéves a bűvös varázskorty után? Talán megfontoltabban élnének, kevesebb hibával a hátuk mögött, de ugyanolyan bolondul. Ahogy Fehér Klára írónő mondta, „nem volna semmi baj, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy ők is meg fognak öregedni”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése