Ma már szinte nincs olyan felnőtt – vagy akár gyerek –, akinek ne lenne egy vagy két mobiltelefonja. Ha busszal utazunk legalább fél órát, biztos, kerül valaki, akinek megszólal régi, polifonikus hangon vagy a legújabb slágert bömbölve kedvenc hordozható készüléke. Telefonálunk otthon, a munkahelyen, az utcán, sőt néha illetlenül a templomban, a tanár háta mögött vagy egy fontos beszélgetés kellős közepén. Hívnak és hívunk bármikor, bárhol, bárkit. Elérhetőek vagyunk a nap minden órájában, sőt még éjszaka is. Kutatások szerint az emberek többsége sosem hagyja otthon a telefonját, és éjszakára sem kapcsolja ki. A sok ingyen perces opciónak köszönhetően telefonon keresztül a barátnőnkkel fecseghetünk egy blúzról órákon át, ellenőrizhetjük gyerekünket, utasításokat adhatunk neki, de néha sorsdöntő beszélgetésekre is így kerül sor.
Beépítettük a mindennapjainkba, jobb kezünkként segít informálni és információt szerezni. Olykor különleges esetekben életmentő szerepe is lehet, a bajban lehetőséget ad egy gyors vészhívásra. Vészhívunk, csevegünk, bejelentünk, veszekszünk, hazudunk. Mi mindent végig kell hallgatnia egy telefonnak? Vajon, ha megszólalhatna, mire intene?
Van, amikor legszívesebben kihajítanánk az ablakon, mert szüntelenül, elhallgatni nem akarva szakít bele a csendbe kedvenc dallamunk. Valljuk be, néha stresszel. Nem is beszélve arról, ha valakit hívunk, és nem válaszol. „Nem válaszol, biztosan valami baj érte” – gondoljuk.
A mobiltelefont a modernkor Cupidójának is lehetne nevezni, ami fiatal szerelmesek kapcsolat előtti táncában segít. Egy csengetés, megannyi SMS, egy randevú. Nemcsak abban segít, hogy kimondják a kimondhatatlant, de a problémák kezelésében is hasznos. Behatolt a magánszféránkba, észrevétlenül megkedveltük, sőt függünk tőle. Kapcsolatok hálója alakult ki a telefon és internetes beszélgetések során. Új embereket ismerünk meg, és a régiekkel tartjuk a kapcsolatot, így nem merülnek feledésbe a barátságok.
Alapszükségletünkké vált, sőt hozzánk nőtt, nélküle elveszettnek érezzük magunkat. Ha elhagyjuk, vagy ha elromlik, úgy érezzük, lemaradunk valamiről: egy újabb pletykáról, egy baráti összejövetelről, egy randevúról. Úgy érezzük, ha mindig velünk van, elérhetőek vagyunk, hogy folyamatosan kaphatunk információkat, ezzel a biztonságérzetünk is nő.
Ki emlékszik még, milyen volt a mobiltelefon nélküli világ? Egyértelműen nehezebb, de nem volt nyugodtabb? Nem találkoztak többet az emberek? S ezek a találkozások nem voltak sokkal tartalmasabbak? Előtte nem lehetett mindent megbeszélni telefonon, így a találkozón mindenkinek sok volt a mondanivalója. Ha a következő találkozóról volt szó, jól meg kellett fontolni, mert nem lehetett százszor változtatni rajta – ahogy manapság tesszük utólag telefonon –, és késni se volt jó, mert nem lehetett szólni hamar, hogy „még 10 perc, s ott vagyok”. Kicsit magányosabbak voltunk telefon nélkül, kicsit több időnk maradt egyedül, s a különleges percekbe sem ordított bele a telefon csengőhangja. Nem tudtunk bárhol telefonálni, nem kaptunk azonnal információkat, és valószínű, többet is kellett utazzunk. Nehezebbek voltak a hétköznapok. Most, hogy zsebünkben a telefon, talán kényelmesebb. De azért ne felejtsük el a személyes találkozás varázsát, egy jó beszélgetés fölött a gőzölgő kávé illatát, vagy barátnőnk mélyen megértő tekintetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése