Szerepekbe veszve

„Sorsszerepeid változnak, de minden maszk mögött önmagad vagy. Hiába múlnak el évtizedek, az Én vagyok nézett a szemedből akkor is, amikor kisgyermekként bámultad magad, amikor esküvői fátyol alól néztél a kamerába, és akkor is, amikor öt lármás unokád közül kiléptél a fürdőszobába, hogy ráncos, vén szemed alatt megigazítsd az elkent festéket. Az Én vagyok áll minden szerep mögött. (...)

Kell, hogy ott legyen benne az önálló Nőnek a családtól, anyaságtól, hitvesi sorstól teljesen független magántörténete is. A férjétől, gyermekeitől, de még a szerelmétől is teljesen szabad Én vagyok élmény.

Egy nő, akinek nincs centruma, és nincs mindenkitől független énélménye, az nem lehet sem jó anya, sem jó feleség, mert dülöngél, kapaszkodik, és abban a tévhitben él, hogy másokban találja meg önmagát”.

Müller Péter

Színpad az élet. A színtér, a dekoráció folyamatosan változik, ahogy a jelmezek, a szerepeink is. Kezdetben ártatlan, játékos gyerekek vagyunk, majd dühös, tomboló tinédzserek, gondterhelt, elfoglalt felnőttek, szeretők, anyák, nagymamák, és végül mindentudó idősek. Elveszünk a szerepeinkben, túlságosan beleéljük magunkat, túlságosan jól akarunk teljesíteni. Főleg ha szerelemről vagy a gyermekünkről van szó. Amikor szerelmesek vagyunk, teljesen a másikba olvadunk, a női empátia révén érezzük a másik vágyait, fájdalmát, annyira ráhangolódunk, hogy néha elveszítjük azt, amit mi akarunk. Már nem foglalkoztatnak a régi hobbijaink, nem is emlékszünk az elképzeléseinkre. Amikor édesanyák leszünk, az életünk már nem a miénk, gyermekünknek ajándékozzuk. Ez természetes, csodaszép. Egészen addig, amíg a szerelem el nem párolog és a gyerekek ki nem repülnek a fészekből. Akkor ott állunk csupaszon, egyedül és nem is ismerünk rá arra az emberre, aki a tükörből visszabámul. 

Jobb, ha már a legelején megismerjük önmagunkat, és folyamatosan küzdünk, azért, hogy ez az ember (nem nő, szerető, anya, feleség hanem EMBER) életben maradjon, túlélje a szerepeket. Aki saját magával barátságban él, azzal jó együtt élni és jó az ő gyermekének lenni. Soha nem mástól, hanem saját magunktól várhatjuk el a boldogságot.

A ki rejtőzik bennünk kérdésre csak a csend adhat választ. Az egyedüllét. Amikor magányosak vagyunk, akkor tudjuk meg, mi rejtőzik bennünk. Sokkal több van mélyen elásva, mint azt gondolnánk. Ki tudja honnan, talán előző életekbe felgyűjtött tapasztalat, vagy isteni sugallat.

Ha önmagunkért is élünk, nemcsak másokért, akkor nem érezzük a késztetést, hogy szemrehányást tegyünk az elvesztegetett időért. A szerep megszűnésével nem tűnik majd úgy, hogy az életünket vették el, mindazt, amiért érdemes volt élni. 

Legyél saját magad legjobb barátja, hogy amikor minden kötél szakad, azt mondhasd: „ne aggódj, rám mindig számíthatsz”.