Origami

Tökéletes szülő nem létezik. A nevelés folyamata során mindenki követ el hibákat, van, aki kisebbeket, más nagyobbakat örökérvényű lenyomatot hagyva gyermekük lelkében. A legtöbben azzal rontják el, hogy túlságosan jó szülők akarnak lenni, mindent megadva gyermeküknek egy elkényeztetett, önző lényt hoznak létre, aki nem tudja megkülönböztetni a jót és a rosszat.

Mind fehér papírokként kezdjük az életünket, akikből – függetlenül attól, hogy a világ melyik részén születünk, milyen családba csöppenünk – bárki lehet. A szülők „hozzáértő” kezei alatt origamikként alakulunk. Végül egyikünk sem sikeredik tökéletesre, egy-egy sarka gyűrött lesz, vagy talán csonka az egész.

A gyermekcipőből kilépve, már mi magunk leszünk felelősek a „gyűrődéseinkért”, amiket folyamatosan gyűjtünk. Az utunkon haladva súlyokat akasztunk a vállunkra. Itt egy sérelem, ott egy bánat. Mindent magunkkal cipelünk, mint a szemetet ügyesen összeszedő környezettudatos természetjáró. 

Minél messzebbre haladunk (minél idősebbek leszünk), annál több súly terheli a vállunkat. Aztán elérünk egy olyan pontra, amikor emiatt nehezen tudunk haladni. Boldogtalannak, keserűnek érezzük magunkat. A boldogtalan embert bárhol könnyen felismerhetjük. A legkisebb kellemetlenségen felmordul, mint egy kiéheztetett kutya. Amennyiben lehet, kerüljük őket, mert mérgezik maguk körül a levegőt. Ha ez nem lehetséges, akkor se bosszúsan forduljunk feléjük, hanem szeretettel, sajnálattal, átérezve azt, hogy mennyire nehéz elviselni a fájdalmat, legyen az fizikai vagy lelki. Hogyha magunkon észleljük a tüneteket, orvoshoz fordulás helyett, gyorsan tekintsünk magunkba, vizsgáljuk meg a súlyok címkéit.

Wass Albert így írt erről:

"Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzi körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből? A gyűlölet közeléből miért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint a bomló állati hullának. (...)
 

Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöld hátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik. 

Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt. Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél."

Senkit se neveltek tökéletesen, mindannyiunkat értek sérelmek. Egy pszichológus szemével nézve a világot, mind betegek vagyunk, diliház az élet. Hogy mennyire hagyjuk, hogy ez elhatalmasodjon, az csak rajtunk áll. 

Miért hordozzuk a múltat a vállunkon? Miért nem engedjük el a sok sérelmet, gyötrődést, fájdalmat, félelmet, bizonytalanságot, önkritikát, ellenszenvet, bosszút? Hagyjuk a múltat mögöttünk. Tanultunk belőle, de most ideje, hogy megbocsássunk. Másnak és főleg önmagunknak. Kezdjük újra, ismét legyünk tiszta, fehér lapok, amiből ezúttal tapasztalt kézzel mi magunk készíthetjük el origaminkat.