2016. szeptember 18., vasárnap

Origami

Tökéletes szülő nem létezik. A nevelés folyamata során mindenki követ el hibákat, van, aki kisebbeket, más nagyobbakat örökérvényű lenyomatot hagyva gyermekük lelkében. A legtöbben azzal rontják el, hogy túlságosan jó szülők akarnak lenni, mindent megadva gyermeküknek egy elkényeztetett, önző lényt hoznak létre, aki nem tudja megkülönböztetni a jót és a rosszat.

Mind fehér papírokként kezdjük az életünket, akikből – függetlenül attól, hogy a világ melyik részén születünk, milyen családba csöppenünk – bárki lehet. A szülők „hozzáértő” kezei alatt origamikként alakulunk. Végül egyikünk sem sikeredik tökéletesre, egy-egy sarka gyűrött lesz, vagy talán csonka az egész.

A gyermekcipőből kilépve, már mi magunk leszünk felelősek a „gyűrődéseinkért”, amiket folyamatosan gyűjtünk. Az utunkon haladva súlyokat akasztunk a vállunkra. Itt egy sérelem, ott egy bánat. Mindent magunkkal cipelünk, mint a szemetet ügyesen összeszedő környezettudatos természetjáró. 


Minél messzebbre haladunk (minél idősebbek leszünk), annál több súly terheli a vállunkat. Aztán elérünk egy olyan pontra, amikor emiatt nehezen tudunk haladni. Boldogtalannak, keserűnek érezzük magunkat. A boldogtalan embert bárhol könnyen felismerhetjük. A legkisebb kellemetlenségen felmordul, mint egy kiéheztetett kutya. Amennyiben lehet, kerüljük őket, mert mérgezik maguk körül a levegőt. Ha ez nem lehetséges, akkor se bosszúsan forduljunk feléjük, hanem szeretettel, sajnálattal, átérezve azt, hogy mennyire nehéz elviselni a fájdalmat, legyen az fizikai vagy lelki. Hogyha magunkon észleljük a tüneteket, orvoshoz fordulás helyett, gyorsan tekintsünk magunkba, vizsgáljuk meg a súlyok címkéit.

Wass Albert így írt erről:

"Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzi körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből? A gyűlölet közeléből miért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint a bomló állati hullának. (...)
 
Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöld hátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik. 

Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt. Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél."

Senkit se neveltek tökéletesen, mindannyiunkat értek sérelmek. Egy pszichológus szemével nézve a világot, mind betegek vagyunk, diliház az élet. Hogy mennyire hagyjuk, hogy ez elhatalmasodjon, az csak rajtunk áll. 

Miért hordozzuk a múltat a vállunkon? Miért nem engedjük el a sok sérelmet, gyötrődést, fájdalmat, félelmet, bizonytalanságot, önkritikát, ellenszenvet, bosszút? Hagyjuk a múltat mögöttünk. Tanultunk belőle, de most ideje, hogy megbocsássunk. Másnak és főleg önmagunknak. Kezdjük újra, ismét legyünk tiszta, fehér lapok, amiből ezúttal tapasztalt kézzel mi magunk készíthetjük el origaminkat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése