Lelki nyavalyáink

Megbetegíthetjük magunkat, ha nem tudjuk kezelni problémáinkat, ha mindig a rosszat látjuk, ha nem tudunk megfelelni magunknak, és állandóan meg akarunk felelni másoknak, ha nem a szívünk szerint éljük az életünket. Orvosilag is bizonyított tény, hogy olyan súlyos betegségek hátterében is, mint amilyen a rák, lelki tényezők rejtőznek. Egy trauma, egy veszteség vagy csak a mindennapok súlya alatt megrokkant lélek a fizikai valónkban jelzi, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor orvoshoz szaladunk, tőle várjuk a diagnózist, a csodabogyót, amitől egészségünk a régi lesz. Ezek a gyógyszerek csak a tüneteket képesek egy időre megszüntetni, a betegség oka a lélekben megoldatlan marad. 

Csodálatosnak és egyben ijesztőnek tűnik, hogy tudatunkkal, lelki világunkkal képesek vagyunk befolyásolni testünk működését. Az életünkben történt események kapcsán ezer meg ezer sérelem, csalódás felgyűlt, amit takarékos emberek lévén, a lélek tudatalattijában őrzünk, fallal körülvéve. Időnként ez a fal szivárogni kezd, és észrevétlenül feltörnek az elraktározott sérelmek. A régi fájdalmakhoz újakat gyűjtünk, ráadásul magunkat, képességeinket sem ismerjük eléggé. Önértékelési zavar, megfelelési kényszer, a maximalizmus hajhászása teszi még nehezebbé lelki harmóniánk megőrzését.

Organikus elváltozásokat okozhat a csalódás, megrázkódtatás, a hosszan tartó stresszes állapot, a kudarcélmény, az alacsony önértékelés, a féltékenység, a düh, a félelem, a sokáig tartó boldogtalanság. A testünkben megjelenő tünetek betegségek formájában arra figyelmeztetnek, hogy a belső harmónia felbomlott.

Nincs elég időnk magunkra, hogy egy percre leüljünk és átgondoljuk, mi is az, ami bánt. Pedig szükség van arra, hogy néha magunkba tekintsünk, átgondoljuk, mi marja a lelkünket. Tekintsünk befelé, oda ahol emlékeink féktelenül tobzódnak, ahol gyermek énünk és Isten szava rejtőzik. Tegyünk rendet ebben a világban, csitítsuk le a felesleges háborúkat, bocsássuk meg a mások által okozott sérelmeket, béküljünk ki önmagunkkal! Ha békét teremtünk önmagunkban, a külső békesség egy karnyújtásra lesz. Nincs gonosz ember, csak boldogtalan, egy fájó, égető érzés faragatlanná, barátságtalanná tehet. Az ilyen ember által okozott bántalmakat meg kell bocsátanunk, mert ha nem, a sérelem úgy terjed lélekről lélekre, mint egy betegség. 

 

Wass Albert szavai érzékeltetik, miért nem szabad hagyni, hogy érlelődjön a bánat bennünk: „Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöldhátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik. Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt. Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél. Akit a napsütésben is ráz a hideg, aki nem látja meg az útszéli virágokat, nem hallja meg a hajnalban ébredő rigót: az olyan ember közelében ne tartózkodj, mert gyanús, hogy ragályhordozó.”