Sokan próbálták meghatározni, ezt a fellelkesítő, szupermen erőt adó, mennybe repítő érzést. Hasonlították jó és rossz dolgokra is, asszociáltak mennyre és pokolra, mert ami néha a mennyekbe repít, az a mélybe is magával húzhat. Akárhogy is, mindig egy olyan érzés volt, amire az ember áhítozott, s néha amitől ordított fájdalmában, mint egy beteg állat.
Én egy szellemhez hasonlítanám, na nem azért mert láthatatlan, hanem mert amíg nem vagyunk szerelmesek, addig csak ott motoszkál bennünk. És amikor rátalálunk valakire, akkor megszemélyesül, formát ölt, megszépítve, azt, akibe beleköltözött. Ilyenkor, a "szellem" miatt nem látjuk a másik hibáit, elviseljük a rossz szokásait. Ezért van az is, amikor szakítás után egy évvel találkozunk az ex-el, s ez jut eszünkbe: "Úr Isten, mit láttam benne? Mindig ilyen nagyok voltak a fülei?" A szellemet láttuk benne, aki idő közben elköltözött.
Az egyik nagy hibája az embernek, hogy ragaszkodik valakihez, a szerelem miatt. De azt gyakran elfelejti, hogyha a másikat el is veszítjük, az érzés, a "szellem" megmarad, csak méltó testet kell keresnie. Nem kell félnünk attól, hogy szakítás után elmarad ez az érzés, mert végig kíséri életünket. Ne ragaszkodjunk senkihez, csak azért mert félünk.
Szép, mély gondolat.
VálaszTörlésRégen olvastam ilyesmit a szerelemről, de ott úgy fogalmaztak, hogy olyankor meglátjuk az másik valódi, rejtett értékeit. Tehát a szerelem nem vakká, hanem nagyon is látóvá tesz bennünket. Nem teljesen értek vele egyet, de mégis van benne valami.
Ez jutott eszembe bejegyzésedről.